Felszállás Alice!
Alice megtorpant a parkoló előtt.
Ideges volt, mert akaratán kívül, mindenféle idegenekkel kellett eltöltenie egy egész napot, és ettől még a gyomra is görcsös táncot járt, pedig tisztában volt vele, hogy ez nem egy természetes reakció az ilyen helyzetekre. Ennek ellenére, nem tudott megnyugodni.Haragudott a szüleire, amiért megint belekényszerítették egy ilyen szituációba, mert az édesanyja és az édesapja képtelenek voltak elfogadni őt úgy, ahogy volt. Pedig Alice tudta, hogy sohasem fogja jól érezni magát más emberek társaságában. Míg ő tudomásul vette ezt, a többi embernek, főleg a szüleinek ez furcsa volt, sosem értették meg miért választotta a magányt. Az igazat megvallva, nem volt rá különösebb oka, az életében nem történt semmi trauma, sőt az élete mások szemében még irigylésre méltónak is tűnhetett, hiszen a szülei jómódban éltek. Volt egy szép házuk egy biztonságos kertvárosban, volt jó munkájuk, amit szerettek, és mindent meg tudtak adni Alicének, amire csak szüksége lehetett. Az összes hozzá hasonló, tizenhét éves lány ilyesmire vágyott volna, de nem ő.
Alice inkább kellemetlennek tartotta mindazt, ami körülvette. Úgy érezte, hogy fojtogatja a saját élete, a családja, és azok az emberek, akikkel nap, mint nap találkoznia kellett.
Sokszor álmodta azt, hogy egy tó alján fuldoklik, ahonnan képtelen volt a felszínre úszni, mert a bokájába minduntalan belekapaszkodtak a nyálkás, erős indák, amik visszarángatták őt a víz sötét mélyére. Ezekben az álmokban érzett félelem uralkodott el rajta, mikor egy nagyobb társaságba kényszerítették bele, a testét pánikroham ragadta görcsös tehetetlenségbe. Leginkább az emberek magukra öltött álarca miatt érezte így magát, úgy gondolta, egyikük sem őszinte, hogy mindannyian mások elvárásainak igyekeznek megfelelni. Ez mindennél jobban zavarta őt. A felszínes beszélgetésektől, a hazug tekintetektől, a lekicsinylő pillantásoktól szinte felfordult a gyomra. Nem akart közel kerülni senkihez, mert félt a csalódástól, amit okozhatnak neki. Alice úgy látta, hogy minden ember ítélkezik a másikon, miközben még önmagukkal sincsenek kibékülve igazán.
Ennek a viselkedésének köszönhetően nem voltak barátai, a szabad idejét leginkább a négy fal között töltötte. Csak kora reggel, vagy késő este volt hajlandó kimozdulni a házból, amikor már alig lézengett valaki az utcákon.
Az édesapja és az édesanyja nem akarta elfogadni az állapotát, nem hagyták békén, pszichológushoz cipelték és csoportterápiákra, hogy végre egy normális gyereket kaphassanak, aki olyan, amilyennek ők elképzelték.
Ezzel többet ártottak neki, mint segítettek.
Alice képtelen volt megnyílni idegenek előtt, de ezt hiába mondta el a szüleinek, ők nem hallgattak rá. Újra, és újra beleerőltették valamilyen tömeges tevékenységbe, mint ez a kirándulás is. Az édesanyja egy csoportban kapta a szórólapot, ahova erőszeretettel járt, mert szerette elpanaszolni másoknak, hogy az egyetlen lánya mennyire selejtes. Szüksége volt a többiek sajnálatára, amit meg is kapott.
„Hagyd magad mögött a valóságot, hogy szembe nézhess a félelmeiddel, melyeket talán sikerül legyőznöd!
Gyere el egy túrára, tapasztald meg mi van az elméd határain túl!”
Alice elolvasta a papírra nyomtatott sorokat, melyeket szokatlan, kacskaringós betűkkel írtak. Az írásjelek összefonódó indákra emlékeztették. Ahogy újra és újra átfutotta a szórólap szövegét, rossz érzése támadt. Olyasmi, amit magának sem tudott megmagyarázni.
Igen különösnek találta, hogy egyetlen telefonszám, vagy elérhetőség sem volt a lapon, semmi részletes információ a túráról, hogy hova mennek és miféle terápiát követnek, csupán instrukciók, hogy a busz mikor és hol fogja várni a jelentkezőket.