A titkos napló
Még most is nevetnem kell, ha visszaemlékezem arra, amikor Fiametta barátnőm elcsente anyukája naplóját. A fenyőerdőben volt egy nagy fa, az volt a mi titkos búvóhelyünk, amelynek ágai között bújtuk azt a kis könyvet. Lehettünk olyan tizenhárom-tizennégy évesek, fiúkról, szerelemről, és némi a szexről szólt minden gondolatunk. Ellenben még semmi tapasztalatunk nem volt-
Amikor Fiametta hangosan olvasta a napló sorait, majdnem leestem a fáról. Annyira hihetetlen volt, amit abban a kis füzetben leírt Kati néni, de ő mégiscsak Fiametta anyukája volt, így minden hitetlenkedésem ellenére végighallgattam.
Első részlet a naplóból
A szél jeges hócsomókat kerget az arcomba, miközben finom redőket von az út közepén fekvő tócsákba. A víz felületén apró tűzcsóvák gyúlnak.
– Lidércfények – súgom magam elé, de valamiért mégsem félek.
Óvatosan kerülgetem az egyre szaporodó kékes-vöröses lángokat. A nemrég még sötét utca fényárban úszik. Különös látvány, ahogy a latyakos foltok között megbújó víztócsák felületén pici fények ringatóznak.
A házakból emberek szivárognak ki a kapukba, de az utcára senki nem mer ki lépni. Nem is értem, mitől tartanak, olyan ártalmatlan, kedves lények ezek a lidércfények.
Egy pillanatra azért elcsodálkozom, miért is bízom ennyire bennük? Nem egy távoli bolygóról jöttem, csupán itt a földön születtem, és anyám meséiből ismerem a jelenést. Szülőanyám mindig somolygott, amikor bájos tündérfényként írta le őket. Még sosem találkoztam velük, és most, első találkozásunkkor én is mosolygok rájuk.
Minden igyekezetem ellenére egyikükre mégis rálépek. Rémülten ugrok oldalra, megkapaszkodom egy vaskerítés rozsdás oszlopában. Az apróság fénye megremeg a talpam érintésétől, de nem huny ki, inkább egyre erősebbé válik. A vörös láng karcsún emelkedik ki a sáros latyakból, egyre feljebb tör, csúcsa már magasabban van a fejem búbjánál is. Megbabonázva nézem, ahogy hajladozva körbetáncolja a testem, akár egy kecses hattyú. Finoman átölel, és én nem tiltakozom. Nem éget, csupán forrósággal teríti be a bőrömet. Testem ütemesen ringatózik, jólesik a tűz ölelése.
Talán egy évszázad, vagy egy másodperc, már nem tudom. A világ átrendeződött a fejemben.
A sáros, keskeny utca fényes térré változott, az emberek koboldokká, a rekedten csaholó ebek sárkányokká, a finoman pislogó lidércfények táncoló tündérekké. A körülölelő lángcsóva szívem imádott hercegévé, és én mi más lehetnék, mint maga a királynő.
A boldogság majdnem elveszi az eszem, amikor megdördül az ég. Másodpercek alatt magamhoz térek, ujjaim érzik a kerítés rozsdamarta egyenetlenségét, a körülölelő tűz melegségét.
Már tisztán látom a körülöttem álló embereket, akik némán figyelik a táncomat. Az ég újra megdörren, a távolban félelmetes villámok világítják meg a dombokat, és egy közeli falu tornyát.
Tűztáncosom megremeg, színe sötétebbre válik, és fokozatosan távolodik tőlem.
– Ne menj! – nyúlok utána, de egy szélroham tovasöpri.
Kezem még mindig a vasoszlopot szorítja, több hang nem jön ki a torkomból.
Az én szépséges tűzcsóvám végigrohan a hóval fedett mezőn, de jaj! Az út végén magasodik egy hatalmas kék színű fénytorony. Minden olyan gyorsan történik. Körbefonják egymást, villódzva tekeregnek. A lángok kettéválnak, majd egy-egy hatalmas tűzkerék formálódik az égen. Vad, szörnyűséges látvány a kék és vörös tűzkerék viaskodása. Torkom elszorul a félelemtől és a szemem előtt zajló látványtól.
Vöröslő tűzcsóvák repülnek szerteszéjjel, lelkemből is kitépve egy-egy darabot. A harc egyre durvábbá, kegyetlenebbé válik, csak a távolból figyelhetem, ahogy az én tűzpiros lángom egyre kisebb lesz, szinte már nem is látom.
Elvesztettem valamit, ami nem is volt az enyém. Fáj, nagyon fáj. Belülről marcangol a kín, a gyomrom, a bensőm görcsben áll, érzem, ahogy erőtlenül zuhanok a pocsolyába.
Az emberek csoportja szorosabbra fonódik körülöttem. Egyesek hangosan jajgatnak, mások valami felsőbb istenséghez imádkoznak. Egy asszony hajol fölém, mélyen barázdált arcát megvilágítja a testemből áradó hő. Megcsóválja a fejét, felém küld egy fogatlan nevetést, hasamra helyezi a kezét, és a fülembe súgja:
– Sámán születik.
***
– Jó kis mese! Anyukád mindig tudott történeteket kitalálni – vigyorogtam, de akkor még nem mertem Fiamettának elmondani, hogy egy lánggal dugni, az tuti nagyon fájhat.
Ő olyan szégyenlős volt, hogy csak suttogva merte találgatni, milyen lehet egy fiúval csókolózni. Másról meg ne is beszéljünk. Én sem voltam tapasztalt, de elég sokszor láttam a lovakat az istállóban vagy kint a mezőn. Nálunk a szexuális felvilágosítás sem a szülők feladata volt. A testvéreim elmondásából sok mindent megtudtam, hiszen a legfiatalabb bátyám is öt évvel volt idősebb nálam.
– Ez nem mese – nézett rám nagy boci-szemekkel Fiametta. – Én egy tűzsámán lánya vagyok.
Majdnem hanyatt dobtam magam, ha nem jut időben eszembe, hogy öt méter magasból alászállni… Nagyot tud pukkanni az ember az avarban. Ráadásul az én faterom nem sámán, csak egy fürge kezű tanyagazda, aki még nyakon is veri a gyermekét, ha az kitöri a kezét-lábát. Anyám tenyeréből is könnyen repült ki egy-egy pofon. Annyira hozzászoktak, hogy egy rakás rakoncátlan fiúgyermekük van, így engem sem kezeltek másként.
Miután a fa tetején összevissza kapkodtam, mint macska a légy után, megragadtam az egyik vaskosabb ágat, és csak azután tört ki rajtam a röhögés.
– Sámán? Nem inkább sárkány? – vihogtam az elképzelésen, hogy Fiametta egy hétfejű gyermeke.
– Nem! Ez egyáltalán nem vicces, az én apám igenis a tűz – fordult el sértődötten.
– Hahaha! Ez jó! – kacagtam tovább, mert eszembe jutott a bátyáim élménybeszámolói, amikor egy-egy kurvától hazatértek.
Az én testvéreimet egyáltalán nem zavarta, hogy még kiskorú voltam, simán előadták előttem a tüzes prosti történeteiket. De ezt azért mégsem mondhattam el a finom lelkű barátnőmnek, inkább visszakoztam. – Olvasd tovább! – fordítottam fel az ölében a kis könyvet, ő pedig folytatta.
Második részlet a naplóból
– Mondd Anyám, megőrültem vagy álmodom? – nézek fel a nyitott ablakból az égre. A csillagok fénye finoman pislákol felém, mintha válaszolni akarna. Tudom, sem az égi út, sem anyám nem hallja a szavam, de mégis folytatom: – Azt mondtad a lidércek ártatlan tündérlények – emelem fel a hangom, és gondolatban az anyámat hibáztatom, mindazért, ami velem történt. – Á! Teljesen megőrültem! – csukom be az ablakot, de a hátam mögül hallatszó mocorgás, ismét rádöbbent a valóságra.
A kiságyban alvó csecsemők az én gyerekeim. Az elmúlt hónapok alatt sem tudtam feldolgozni, hogy egy tűzcsóvától estem teherbe. Senkinek nem mondhattam el, anélkül is számkivetett lettem. A külváros utcáin rám, a megesett lányra mutogattak az emberek. Egyedül csak apám állt mellettem. Ő sosem faggatott az apa kilétéről. Az öregemmel csak ketten voltunk egymásnak, és most már négyen vagyunk.
Nem tudok betelni vörös hajú gyermekeimmel. Már a szülés sem volt megszokott. Dávid olyan tempóval érkezett, hogy a szülőorvos is csak kapkodta a levegőt, és amikor rögtön ott volt nyomában a bájos Fiametta, csak a fejét csóválta, majd felnevetett:
– A mindenségit! Ezek a csöppségek olyan gyorsak, mint a hurrikán, vagy akár a futótűz.
Nem is sejtette, hogy mennyire ráérzett.
Dávid erős hangja betöltötte a szülőszobát, Fiametta sírása csak nyekergésnek tűnt hozzá képest. Vékonyka hangja csak pislákolt a bátyjához képest, ezért és az apja miatt adtam neki nevet.
A Fiametta lángocskát jelent – idézem fel magamban a születésük pillanatát. Gyöngéden simítom végig a kis fejüket, amikor hátam mögött meghallom a zümmögő, cicerélő hangot. Másodpercek alatt megpördülök.
A gyerekszoba falán hologramként egy férfialak lebeg. Ijedten kapaszkodok meg a kiságy szélébe. – Ő lenne az? – szorul el a torkom.
A vörös haj, az a szép-vonalú, szabályos arc, a széles vállak, amilyet már tini lányként elképzeltem… Ismerem őt, álmomban már sokszor megjelent. Mindig vártam, hogy megmutatkozzon, és végre teljes alakjában láthassam, de most rettegek. Pillantásától jeges félelem járja át a testem. Az álombeli óceánkék szempár most zöldes lávafolyamra emlékeztet, ha van egyáltalán ilyen színű magma. Az általam vágyott kép összetört, a megálmodott lágy vonások most inkább kemények, erőszakosak, bár még emlékeztetnek az éjszakai látomásokra.
– Itt vagyok, elviszem a fiamat – rezeg a hang, mint egy ócska, ezeréves rádió. Libabőrös lesz a karom, de nem a boldogságtól, hanem a rémülettől.
– Ki vagy te? Miért akarod a gyermekem? – nyögöm ki keservesen.