Vikönyvem regényíró verseny középdöntő

 1. hét nyertesei:

Chris Flennery
Navigare necesse est

A szélvihar akkora hullámokat korbácsolt a tengeren, hogy a luxushajó utasai vagy a korlátba kapaszkodva próbáltak megszabadulni a vacsorájuktól, vagy kabinjaikba menekülve várták az égiek játékának végét.
Az eső verte a sétafedélzet tetejét, szinte dallamot játszottak a lehulló vízcseppek.
„Ha valaki venné a fáradtságot, és a zongora mellé ülne, egész érdekes zeneművet komponálhatna belőle” – gondolta Denis, ahogy kapaszkodva próbált eljutni a hálófülkéjétől a recepciós pultjáig.
– Jézusom, ez a tengeribetegség rosszabb, mint egy másnaposság! – fogadta őt Nicole, akinek ez az első tengeri útja volt.
– Majd megszokod – mosolygott rá Denis, és leült a monitor elé, hogy átvegye a műszakot.
– Mindent leírtam az átadóba. Boccs, de rohanok, rókáznom kell – tépte ki az ajtót a fiatal indonéz lány, és próbált eljutni valahová, ahol végre megnyugodhat háborgó gyomra.
Denis olvasta a bejegyzéseket, megnyitotta a napi teendők listáját, nézte a foglalásokat, és hol mosolygott, hol meg felszaladt a szemöldöke:
• 3179-nek megint egy rekesz ásványvíz – ezek ebben fürdenek?
• 1188-as napok óta nem mozdult ki a kabinjából, rá kellene nézni, hogy él-e még?
• 7823 royal clubos milliomos csemetékre megint panasz érkezett. Most kicsit komolyabb az ügy, átadtam a detektívnek.
• A doki talált valamit az élelmiszerraktárban, beszélj vele!
– Ennyi marhaság is csak egy ilyen hajón történhet meg! – megcsóválta a fejét, és elhelyezkedett a székében az éjszakai műszakra.

Farkas Heni
Olaszból szeretettel

– Készítsék a műtőt!
– Félre, kérem! Adjanak helyet!
Rohantam az orvosok és a mentősök mellett, még mindig Fabio kezét szorongatva. Egy éles kanyar után feltűnt a műtő kétszárnyas ajtaja. Egy nővér megragadta a karom, majd ellentmondást nem tűrve egy váróterembe kísért. A fehér falakon és a vízautomatán kívül nem sok dologra emlékszem. Reszketve rogytam le a kopott, műbőr kárpitos fotelbe.
Mély levegőt vettem, próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, de a sírás mégis maga alá gyűrt. Lábamat felhúzva, reszketve ringattam magam. Talán percek teltek csak el, de az is lehet, hogy órák, fogalmam sem volt. Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. A térdemet bámulva tanakodtam, hogy hogy lehetne ennél is jobban elcseszni egy nyaralást. Már az is elképesztő, hogy a kórházig élve eljutottunk.
Fabio a műtőben, én egy váróteremben, az apja meg Olaszország másik végében. A fenébe, Marco! Még csak fel sem tudtam hívni! Hátra döntöttem a fejem, sóhajtva kifújtam a levegőt. Tárcsáztam. Két csöngés, kattanás és fogadott apám mély, recsegő hangja a vonal másik végén. Hirtelen a magány már nem is volt olyan nyomasztó.
– Hallgatlak!
Mit mondjak neki? Mivel lehetne jellemezni ezt a katasztrófával egyenértékű kirándulást?
– Ana, az istenért! – emelte meg a hangját Marco. – Szólalj már meg!
– Papa – suttogtam. – Fabiot lelőtték.
Nem mertem levegőt venni, féltem, hogy mit fog válaszolni.
– Hol vagytok? – kérdezte csendesen.
– Palermoban.
– Mi az ördögöt kerestek ti ott?

2. hét nyertesei

Szalkai Evelin
A sosemvolt vőlegény
Thomas McCarthy ugyan babonás ember volt, de nem hitte, hogy valóban vámpír élne a szigeten. A pletyka, mint az lenni szokott, pillanatok alatt elterjedt, és igencsak megosztotta a falubelieket. Voltak, akiket teljesen hatalmába kerített a paranoia, és fokhagymát rejtettek a zsebükbe, meg keresztet akasztottak az ajtófélfa fölé, de a vörös hajúakat is csúnyán kezdték méregetni az utcákon – márpedig az írországi Claresholm szigetén bőven akadt belőlük. Thomas McCarthy egészen addig nem hitt a vámpírban, amíg ő maga nem találkozott a rémmel, méghozzá otthon. Azon a bizonyos napon hajnal felé járt az idő, az öreg pedig az állatokat indult megetetni. Korábban kelt, mint máskor, a szélvihar miatt álmatlanság kínozta, úgyhogy korábban kezdte meg a napot. Ahogy egy üres vödörrel a kezében az istálló felé battyogott, meglátta a vámpírt, azt a vámpírt, amiről mostanában már annyi elképesztő történetet hallott. Azt mondták, hogy ez a szörnyeteg a felelős a birkák pusztulásáért, meg pár tyúkot is kinyírt már, de McCarthy ezeken mindig csak nevetett, aztán ráivott még egy-kettőt, és azt tanácsolta a többieknek is, hogy tegyenek így. A részeg embert nem érdeklik a vámpírok.
– De ha mondom, hogy az asszony kergette e’! – csattant fel Colm Kearney, a sörösüveget pedig olyan hévvel vágta le az asztalra, hogy félő volt, kettéreped. – Vasvillával kergette meg azt a dögöt!
McCarthy konyhájában ültek az asztal körül hárman, akkorra már túl néhány italon. Estére járt az idő, szeles és esős.

Simon Mici
Rejtélyes (ön)gyilkosság a Levéltárban

1. NOTESZ BEJEGYZÉS
Reggel 6 óra 3 perckor még azt gondoltam, hogy a nap szenzációja a Vértesben felfedezett dinoszaurusz csontváz lesz! Hát tévedtem!

A másnaposság és a rohanás kavalkádjában azt sem tudtam, melyik zsebemből szól a telefonom. Nagy nehezen előkotortam. Rosa. Meg se vártam, hogy szóljon, levegő után kapkodva hadartam…
– Tartsd a frontot! Az Új utca végén járok! Már látom a világítótornyot! TŰZTORNYOT! TŰZTORNYOT! Most érek ki a Fő térre! MI A FRANC?
Lecsúszott a telefon a fülemről és földbegyökerezett a lábam.
A Városháza előtt megszámlálhatatlan rendőrtiszt és TEK-es igyekezett kordában tartani a nézelődőket, akik között átfurakodtam a bejáratig, ahol deltás izmokba ütközve újfent gyökeret eresztettem.
– Hova, hova kisasszony?!
– Leöntöttem magam kávéval! Át kellett öltöznöm és pisilni is elfelejtettem!
– És ezért akar bemenni?
– Nem. Dolgozni.
– Akkor kezdjük elölről! Maga itt dolgozik?
Erre a mondatára szalutáltam egyet, amit szemmel láthatóan nem igazán díjazott…
– Jó reggelt kívánok! Simon Mici levéltáros munkára jelentkezik. Szolgálati helye első emelet hármas raktár hatodig sor végén lévő íróasztal!
Erre elkezdett vörösödni és fújtatni…
– Na, lóduljon dolgozni! Aztán vigyázzon azzal a pisiléssel nehogy a látványtól újra át keljen öltöznie!
A lépcsőn felfelé baktatva azon gondolkodtam, hogy nagy valószínűséggel őt se ringatta el tegnap este senki, ha azt gondolja, hogy a burgenlandi kormányzó látványa akkora gyönyört kelt bennem, hogy összepisilem magam tőle!

3. hét nyertesei

Takács Antónia: Főnix lánya

Ma már boldogan pásztázom a titkot rejtő kozmoszt. De nem volt ez mindig így.

Gyermekként rettegtem a csillagoktól és a félholdtól. Az égbolt fénytelensége, az aprónak tűnő planéták ragyogása láttán furcsa érzés kerített hatalmába; egy félelmetes magány.
1975 júliusa volt. Mindenki izgatottan figyelte az Apolló18 és a Szojuz19 összekapcsolódását a rejtelmes világűr sötét boltozatán.
Hét éves voltam, egy emeletes házban éltem édesapámmal. Apa kiterelt az erkélyre és lelkesen mutogatta a csillagokat az egyre sötétebb térben.
– Nézd, milyen elképesztő! Tetszik? – kérdezte.
– Nagyon izgalmas – válaszoltam és úgy tettem, mintha én is az eget kémlelném.
De eszem ágában sem volt felnézni, hiszen apró testem minden porcikája remegett.
Menedéket keresve apához bújtam. Ő megölelt, majd beléptünk az erkélyajtón, a gyermekmintás függöny vidáman siklott végig a karnison, elfedve a kinti világot. Felsóhajtottam:
– Végre, messze a csillagoktól. –
Apa, aki egyedül gondoskodott rólam, semmit sem vett észre a bennem rejlő feszültségből. Mosolyogva takart be apró ágyamban. A paplan melege, apa puszija és a fáradtság elnehezítette a pilláimat. Mély álomba zuhantam.

Egy óriási kürtő szippantott magába. Könnyű lett a testem. Már nem féltem. Csend ölelt körül, békés volt minden. Ég és föld között lebegtem. Megszűnt a tér, összemosódott a valósággal. Nem tudom mennyi idő telt így el: – Egy éjszaka, vagy akár ötven esztendő? Merre tartok, hová sodródom? Létezne egy felsőbb hatalom? –

Fanni Sacerdoss: Vigyázz, mit kívánsz
A vaksötét egy pillanatig tartott csupán; utána végeláthatatlan, fehér fényárban suhantam, mint valami földöntúli, irány nélküli szabadesésben.
Ez álom, csakis az lehet. Másként hogy a fenébe száguldozhatnék a Jóisten ereiben? És mégis miért adok ilyen vicces hippinevet ennek a testen kívüli élménynek, ahelyett, hogy halálra rémülnék tőle?!
Nem volt időm átgondolni. Puhán és sértetlenül landoltam egy félhomályba burkolt, barlangszerű szobában, legalábbis a falképződmények cseppkőnek tűntek. Meztelen lábam hevült kőpadlót ért, felfokozva éreztem minden apró egyenetlenségét, kellemesen masszírozta a talpam görbületét.
Erős, nehéz illat terjengett a levegőben, tömjén, ezer közül is felismerném. Mégsem zavart, nem feszítette úgy a halántékom, ahogy szokta, inkább csak átfolyt rajtam, sejtelmesen, mámorosan, lüktetőn. Kozmosz voltam, semmi sem fájt, égitestként keringettem ezeket a különös tapasztalásokat.
És akkor ott állt ő, háttal nekem, nagyjából öt méterre. Figyelemre méltó termetéből férfinak tippeltem, bár a pontos körvonala rejtve maradt: testét csillogó, foltos szőrme takarta, leopárd vagy jaguár bundája lehetett. Még a nyakszirtjét sem láttam, se koponyájának hátulját, kapucniként hordta az állat preparátumként megmunkált, szétfeszített állkapcsú fejét.
Nem mozdult, csak megszólalt. Elképesztő orgánum volt, baljós és lágy, mint amit násztáncba oltott szentségtörés ringat.
– Mondd, hogy kerülsz ide?
Hát, ezt én is nagyon szeretném tudni. Meg azt is, hová tűnt a szívverésem.

4. hét nyertesei

Kovács Andrea: Égig érő lángok
I.

Emese elgondolkodva tette le az ecsetet és belekortyolt fél-hideg kávéjába. Teljesen belemerült a festésbe, észre sem vette, hogy időközben besötétedett. Az utcai lámpa fénye halvány félkörben világította meg az előtte lévő festővásznat.
Lassan felállt és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Beletúrt hosszú mézszőke hajába, majd egy határozott mozdulattal a tarkójára tűzte elszabadult tincseit.
–Sokáig dolgozol? A hazatérő férfi hátulról átölelte és szerelmesen a nyakába csókolt. Nem győzött betelni a nő ismerős illatával, mélyen beszívta, mielőtt elengedte.
–Endi… – csak Emese tudta ilyen édesen kimondani a nevét, a hosszan elnyújtott i-betűvel. A férfi szorosan ölelte őt, barna tekintetét a lány smaragdzöld szemeibe fúrta.
Már az egyetemei évek alatt menthetetlenül beleszeretett Emesébe, aki a gólyabálon egy óvatlan mozdulattal leöntötte gondosan vasalt ingét és fülig pirulva kért elnézést.
-Hogy van Pici Láb?
Endre hátrasimított egy sötét hajtincset az arcából, és a nőre kacsintott. Emesét mindig elbűvölte ez a mélybarna, ellenállhatatlan szempár. Az olvadt csokoládé jutott róla eszébe, ahogy a férfi ellágyulva nézte őt.
Eszébe jutott, amikor a tesztet csinálta és amikor a két csík megjelent, azon gondolkodott, mit fog hozzá szólni Endre. Úgy érezte, nincsenek még erre felkészülve. Mindketten a pályájuk legelején jártak, tele ambícióval, és azzal a vággyal, hogy saját otthont vásároljanak maguknak. Félt, hogy a pici garzon, amit béreltek, túl szűknek bizonyul majd hármuknak.

Emily Grant: Nem rólunk szól

Vajon megérkezett már? A karórámra pillantok. Este hét órára beszéltük meg. Már hét óra huszonöt perc van. Odakint még mindig úgy tombol a vihar, mintha az esőcseppek át akarnának törni a kávézó hatalmas üvegablakán.
Szeretem ezt a helyet. A város szélén van, és innen pont látni a világítótornyot a távolban.
Körülnézek. Nem tudom a vendégek közül melyik lehet Willow. A sarokban egy szőke nő ül a kisbabájával. Hiába ringatja, a kicsi nem hagyja abba a sírást. Nem hiszem, hogy Willow-nak lenne gyereke. Azt meg pláne nehéz elképzelni, hogy ide is hozná, hisz ő sem tud rólam semmit. A tekintetem egy férfire téved, aki ír kávét kortyolgat. A szakálla foltokban ősz, a felkarjára hatalmas sárkány van tetoválva. Hacsak Willow nem hazudott a koráról és a neméről, ő sem lehet az. Végül az utolsó vendégre nézek. A fiatal lány épp beleszórja a szájába a cukrot, amit a kávéjához adtak. Akkora műkörmei vannak, hogy csoda, hogy bármire is használni tudja a kezét. Hogyan lehet ekkora körömmel létezni? Ha ő Willow, meg fogom tőle kérdezni.
Ahogy előkapom a telefont, remeg a karom. Talán mégsem volt jó ötlet egy vadidegennel találkozni. Nem, most csak a paranoiám beszél belőlem. A normális emberek ezt csinálják. Bár a legtöbben ismerkedés céljából, és a találkozó előtt látnak egymásról fotót. Nálunk ezek nincsenek érvényben.

5. hét nyertesei

Fazekas Zspider Zsolt: Láz

Anna arcán egy izzadságcsepp csörgedezett le a párnájára. Ott, mint sok másik csepp a mai este folyamán, átáztatta az ágyneműhuzatot. A fiatal nő hevesen szörcsögve és horkolva próbált levegőt venni álmában. A betegség mérgétől lángolt a teste, szörnyűségeket álmodott és forgolódott kínjában.
Mikor a hideg kés az arcához ért, megnyugtatta a hűvös fém érintése. Anna egy pillanatig kellemesen hümmögött, de a rekedtes hangján inkább hangzott recsegésnek.
A penge óvatosan lecsúszott az arcáról az állán át a torka felé. Szinte simogatta, mint egy szerelmes tenné a kezével, finoman lesöpörte az izzadtságot a megfakult bőréről. Az idegen férfi óvatosan megtisztította Anna arcát, de mielőtt a penge a nyakához érhetett volna, a lány elköhögte magát. Az alak elhúzta a kezét, de egy pici, alig látható vágást így is metszett a nő nyakán.
A nő egy percnyi szörnyű krákogó hang után visszatette a fejét a párnára és mozdulatlan maradt, mint egy halott. A könnyei kicsordultak, és alvó arcán peregtek le.
Az alak visszalépett és meglátta a kis vörös sebet a nőn, amiből nem sarjadt ki még egy magányos csepp vér sem. Egy hosszú pillanatig készült újra lecsapni Annára, aki visszatért a lázas álmához. A pengét a torka felé vitte, miközben hallgatta a betegségtől fuldokoló hangját.
– Nem – súgta csalódottan. – Nem így. A mókához ébren kell lenned.
Kisétált a szobából és becsukta maga után a háló ajtaját.

Kavisánszki Péter: Tina O’Mega, az Intergalaktikus Csillagnő hihetetlen kalandjai 
Tina O’Mega testűrruháját és a fején viselt gömbölyű átlátszó búrát zöldes trutyi terítette be, amikor az egyik mellette álló paradicsomlény hirtelen szétrobbant, mert egy spirál-lézersugár telibe találta gömbölyded testét.
Természetesen nem ez volt az első paradicsomlény a kozmoszban, amely odaveszett ebben a csatában, és nem is az utolsó. Tina fejében csak most tudatosult, hogy ezek a lények valóban egy-egy darab paradicsomra hasonlítottak, csak éppen nagyok voltak, majdnem a melléig értek.
Elképesztő dühöt érzett: egyrészt, mert sajnált minden egyes ártatlan áldozatot, másrészt, mert ez volt a kedvenc testtűrruhája. Az összes űrruhája közül ez volt az, amely a legelőnyösebben kiemelte karcsú teste finom vonalait, és még az a néhány általa feleslegesnek vélt súlygyarapodás sem látszott meg benne, amit ő meztelenül állva a tükör előtt mindig kiszúrt magán. Bár nem arra számított, hogy egy bolygóközi csatában semmi baja nem fog esni a ruhájának, de ebben a pillanatban bánta meg azt, hogy hiúságból ezt a darabot választotta a csata kezdete előtt, és nem egy kopottabb régebbit.
Bal karjával, amennyire csak tudta, gyorsan letörölte fejbúrájáról a paradicsomlényvért, majd sebesen felállt, és kikukkantott az eddig fedezéknek használt, csendesen ringatózó óriásgomba mögül, és vaktában leadott spirál-sugárpisztolyából egy-egy sorozatot a már nem is olyan távolinak tűnő, villáskulcs alakú MI.-Erőd felé, ami felett ott ragyogott az Álmos-Félhold nevű harci űrállomás.

Süveges Zsuzsanna: Az Életfa-összeesküvés 

Már rég tudni akartam, milyen érzés repülni, gondolta Félix. Egy ezredmásodperc alatt ezer gondolat cikázott át az agyán, ez volt az első. Úgy érezte, mintha valaki lelassította volna élete ezen jelenetét, mint mikor azt a filmet nézték Krisszel. Ott alatta valahol a veterán autó, a füle mellett egy villáskulcs, körülötte a táskájából szétszóródott füzetek, könyvek, egy ezeréves cukor, amit még a sarki boltban vett, a jobb cipője, és a gördeszka.
Kár, hogy mindjárt vége. De legalább nem lesz soha többet magány, szomorúság, betegség sem. Az utolsó gondolata pedig ez volt: Remélem, Lia nem felejti el, amit megbeszéltünk. Az aszfalt egyre gyorsabban közeledett, már nem repült, hanem zuhant. Végül földet ért.
– Pontosan nem is emlékszem, mit csináltam épp, amikor közölték a hírt. – nézett fel Lia elgondolkozva, miközben teáját kavargatta kedvenc étterme teraszán. Emi feszülten hallgatta a már nem is olyan friss történetet, de látta Lián, mennyire felkavarja még mindig ez az egész. – Az a pár nap olyan volt, mintha ezer évet sűrítettek volna bele.
– Miért akar veled találkozni? – nézte Emi barátnője idegesen reszkető kezét, benne a naplókkal.
– Bár tudnám! De ha elmesélek neked mindent, te talán rájössz, mit akarhat tőlem.
– Hallgatlak.
– Fogalmam sincs, hogy kerültem a fához, miután közölték velem, hogy Félixet elütötte egy autó. Régen állandóan itt lógtunk. Úgy gondoltuk, ez a fa átjáró a túlvilágra, ott beszélhetünk azzal, aki már meghalt. Ott láttam meg a jelet.

6. hét nyertesei:

Fiona Martes: Aurei és a sárkány aranya


Levertem a havat a hótaposómról, és körbenéztem a zsúfolt bárban. Szerencsére nem láttam magam.
A bejárati ajtó mögöttem a falnak csapódott, az ivó egy pillanatra elnémult. Hátralestem az ép szemem sarkából. Ő az, a férfi a látomásomból.
Nem vártam be, a pulthoz furakodtam, és kecsesen felültem a bárszékre. A saját százötven centimmel ehhez ugranom kellett volna, de Hófehér — így neveztem el azt a szépséget, akivel előző éjjel testet cseréltem — magas volt. Szerelmi alkunak indult, de amikor meghúztam a körülötte fodrozódó sorsszálakat, egy kincs képe villant fel előttem, ami kell nekem.
Improvizáltam.
A hullarészeg Hófehér simán ráállt a megvariált ügyletre: odaadta a testét egy hétre a leendő lélektársa nevéért. Igaz azt elhallgattam előle, hogy ráveszem a férfit egy kincsvadászatra.
Sose üzletelj egy boszorkányvándorral.
Koktélt rendeltem, a cukor ma nem az én vonalaimnak árt. A bárpult mögötti tükörben lestem a hatalmas férfit, ahogy utánam szimatol a tömegben, de közeledés helyett egyre távolodott. Sárkányalakváltó létére gyenge a szaglása. Lehet, hogy náthás? A pultoshoz fordultam, el akartam hinteni neki, hogy egy megbízhatatlan barátnőmmel találkozom, de a koktél erősebb lehetett a szokásos italomnál, mert összeakadt a nyelvem. Félretoltam a szívószálat.
Egy finom érintés a vállamon.
– Megvagy! – A férfi baritonja bizsergette a bőröm, a tükörben elkapta tekintetem egy delejes kék szempár. Ahogy rám kacsintott, elszorult a torkom.
Hiszen ez egy tündér! Akkor hol a sárkány?

Denson Dianna: Sellőlélek

Apám szerint az emberek három csoportra oszthatók: az élőkre, a holtakra, és azokra, akik a tengereket járják. Spitaki mou szigetén a harmadik csoportnak közel tíz éve nem tagja senki. Nem megy a nyílt vízre az, kinek kedves az élete. Mert olyankor egyszerre szélvihar támad, hullámok roppantják össze a hajókat, és szédítő örvények rántják a roncsokat a mélybe.
Hatalmas őrültségre készültünk, de hiába próbáltam lebeszélni a húgomat, képes lett volna egymaga nekivágni. Mert megígérte. Egyetlen ígéret sem ér annyit, hogy odavesszünk. Még akkor sem, ha az ígéretet anyánknak tette a halálos ágyán.
Önkéntelenül ökölbe szorult a kezem, mégis, nem haragudhattam egy halottra. Bizonyára a betegség mondatta vele, hogy apánk mellett szeretne nyugodni. A hullámsírban.
– Gyerünk már, bátyus!
Eudora a fedélzeten állt, magához ölelte a hamvakkal teli fehér márványurnát. Rég kicsomóztam a rögzítőkötelet, mégsem akaródzott elindulni. A pirkadó nap sugarai vérvörösre festették a folyót, és távolabb a tengert, a tiszta, sós illatba pár pillanatra émelyítő dögszag keveredett.
Felfordult a gyomrom. Visszatartottam a levegőt, míg hányingerem csillapodott.
A kikötő csendes volt. Túlságosan csendes. Senki sem fogja utunkat állni. Pedig néhány nap a tömlöcben sokkalta vonzóbb a vízbefúlásnál.
– Lex! Gyere!
Húgom sürgetésére a halászhajó fedélzetére ugrottam. Ennyi maradt apánk után; ő maga tíz éve eltűnt háromágú szigonyával együtt, amit a tengeristentől kapott. Állítólag. Kilencévesen még hittem a mesékben.

Holiday Locksmith: Világok között

Róka már nem bírta tovább és egy heves mozdulattal az anyag alá nyúlt. Érezte a felforrósodott bőrt, a nedvességet, amely már teljesen átitta a pamutot. Tenyerével feltörölte a lecsapódott párát, ujjai között érezte az enyhe borostán fennakadt vízcseppeket. Kezét kampóra fogva, azt a ruhaneműbe akasztotta, majd rántott rajta, egyet jobbra, és egyet balra: így próbált valamelyest lazítani vastag sálja pokoli szorításán.
A ringatózó járműben, az úgynevezett motorkocsiban, elképesztő hőség tombolt. Bundája alatt, teste vízben úszott és mindeközben egy agyzsugorító, másnapossággal viaskodott. A hőség ellenére, az ablakok csukva maradtak és senki se vette a fáradtságot, hogy egy kis kellemes szellővel felfrissítse a fűtéstől és izzadságtól áporodott levegőt. A szagok megtették hatásukat, és az alkohol okozta gyomorfájás most még erőteljesebb lett, mint valaha.
Ó Pöttyös, hogy rohadj meg! – tömören konstatálta tegnap esti ivótársához vélt aktuális érzéseit. Letörölte homlokán keletkezett tenger nagyságú verejtékét, majd azt rögtönzött hajzseléként rőt bozontjába kenve hátradőlt, és szájon át mély lélegzetek vett.
Úgy tűnt a légző gyakorlatok jó hatással voltak rá. Teste kissé megnyugodott, s így valamelyest képes volt gondolatait összeszedni, elméjét kitisztítani. Egy pár percnyi lazítás után úgy érezte, most már készen áll a feladatra. Szemeit kinyitotta, kiegyenesedett és körbe pásztázta a körülötte lévő környezetet.

7. hét nyertesei:

 

Emily Grant: Akik már nem lehetünk

Mozdulatlanul tartom a havat a kezemben. Már alig érzem a hőmérsékletét.
– Sajnálom.
Sajnálom, hogy elütöttelek egy autóval, és most együtt kell élned egy betegséggel.
A sírás kerülget.
– Rosszabb is lehetne – tűnődik el a távolba meredve. – Gondolj csak egy olyan emberre, aki a balesete után elveszíti az eszét. Inkább az agyam legyen ép, mint a testem.
Ahogy lehajol egy újabb adag hóért, a sálja leesik a földre. Mielőtt utána nyúlhatna, felkapom. Odahajolok hozzá, és lassan elkezdem körbetekerni a nyakán.
– Tudod, örülök, hogy nem lett komolyabb baj – mondom halkan. – Akkor most nem építhetnék hóembert egy ilyen csodás lánnyal.
Mintha elpirulna, de lehet csak a hideg csípi az arcát.
– Aranyos vagy – mosolyodik el halványan.
Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy az orrunk hegye majdnem összeér. Nem tudom mit tesz velem a közelsége, de képtelen vagyok elhúzódni. Megtámaszkodok a kerekesszéke karfájában. Abban a pillanatban, amikor közelebb tolom magam hozzá, a félig felépített hóemberünk összedől.
Mi a fene ütött belém?
Nem a szürkéskék szeme az oka. Nem is a fahéjas illata, vagy a dallamos hangja. Szerelem? Az sem lehet, hisz alig ismerem. Talán a bűntudat.
Akárhogy is, de hálás vagyok a hóembernek, hogy közbeavatkozott.

Kavisánszki Péter: Kilenclövetűek

Anett asszony gyerekruhákat mosott a folyóparton. Az orrát a természet kellemes illata kényeztette, a fülét pedig a közeli templomból jövő szép dalok.
Az egyik fia: David már ügyesen játszott a templomi zongorán. A nő büszke volt rá emiatt, és nagyon sajnálta, hogy a férje már nem élhette ezt meg, mert négy éve elvitte őt tőlük az áradó folyó sodrása. Pontosan azelőtt néhány nappal, hogy a kis Terence megszületett.
– Hiányzol, Ted – mondta magának a nő, miközben a kimosott ruhákat egy fonott kosárba tette. – A fiaidnak is. Ha látnád, hogy Terence milyen gyorsan nő. David pedig pontosan olyan, mint te voltál fiatalon.
Felemelte a kosarat, de pár pillanatra megállt a kezében, mert le kellett törölnie egy apró könnycseppet az arcáról. Azután a templom és az emeletes házuk közé kifeszített szárítókötelekhez sétált, melyeken néhány hófehér lepedő száradt.
Madarak szálltak fel ijedten egy közeli kaktuszról, majd mintha minden környező természeti hang elhallgatott volna.
Már éppen azon volt, hogy letegye a kosarat, és hozzálásson a kisebb-nagyobb ruhák kiterítéséhez, amikor léptek köveket törő zaját hallotta mag a háta mögött.
Megfordulva látta, hogy két mosolygó férfit közeledik felé a lepedők mögül. Nem tetszett neki a mosoly az arcukon. Az egyik rákacsintott. Emlékeztette magát, hogy pontosan hol is van a puska a házban. Bár nem hitte, hogy ha a helyzet úgy hozná, esélye lenne elrohanni érte. A félelem beköltözött a szívébe.
– Szép jó napot, Miss Anett! – hallotta hátulról.

Körmendy Boldizsár: Tanúim


Végtelen arany tengernek tűnt a szellő ringatásában a Péter előtt elterülő mező: már hajnalodott, mire visszatért a határból. Álmatlansága nem múlott, de nem is bánta, már tisztán látott: őrlődésében a magány megszülte szörnyű gyermekét, a gondolat édes méregként ömlött szét teste minden tagjába.
Megölöm. Nem lehet másként. Nem lesz másként! Így álljak eléjük? Íme, szeretett földitek, frissen kinevezett bírótok ennyit ér? Mi egyebet tud még a Tiszttartó? Erzsi vallott? Lehetetlen, nem olyan, nincs az az Isten! Egyetlen Erzsi, Erzsim! Magda… Mit mondjak neki, édes Istenem? Soha meg nem bocsáthat nekem és Erzsinek, soha, soha… Nem, nem, inkább a halál… De nem az enyém. Legalábbis először.
Megölöm. Hallod Árpi? Talán mégis korábban találkozunk, mint gondoltuk volna, hehe… Megölöm. Ez a legjobb, igen. Hát nem ezzel is őket szolgálnám? Elég ideje szívja már a falu vérét, a mi vérünket! Ha nem lenne az átkozott, minden jobb lenne! Már rég iparunknak kéne lenni, műhelynek, útnak, erre? Aki a helyébe lépne, az sem tudna ennyi kár okozni! Egy tolvaj féreg, amit el kell tiporni, hogy még az emléke se maradjon meg!
Megteszem én, ti kalászok, ti legyetek tanúim rá! A két kezemmel, ha másként nem! Hallod Tiszttartó!? Én fiú, én!? Bűnös vagyok igen, bűnbe estem, de te sem vagy egyéb és most megkapod méltó büntetésedet!

Szegedi Kenéz István: Útközben


Ida a bal kezében vitte a mosóport, hogy a parizer és a chips ne vegye át a magnólia illatot. A családi csomag súlyától már zsibbadtak az ujjai. Sietett. A parktól még két sarok hazáig. Az ivókúttól szokta számolni a lépéseket. Mindig a felfestett gyalogos sáv szélén közlekedett, szorosan a szaggatott vonal mellett. Szerette az útburkolati felfestéseket. Bár tudta, hogy tévhit, mégis úgy érezte, védelmezik. A zebrán igyekezett a fehér sávokra lépve átkelni, mert biztonságosabbnak tűntek számára az úttest többi részénél.
– Nem! – harsant fel váratlanul egy torokhang, kizökkentve a számolásból.
Már megint a kutyás nő, a leopárd mintás nadrágos. A járda mellett állt, pórázzal a kezében.
Ida a cipője orrára fókuszálva közlekedett, de most kénytelen volt megállni, mert a nő közben kirángatta a spánielt a fűből, és félig elfoglalta a járdát. Mennie kellene, mert a késés Laci miatt katasztrófa lett volna, de a látvány fogva tartotta. A nő konok céltudatossággal bánt a kutyával, akár egy idomár. Ida félt az ilyen emberektől, mert rögtön felismerték rajta a gyengeséget. Igazság szerint nem csak a határozott emberektől tartott, hanem jóformán mindenkitől.
Úgy érezte, hogy olvasnak a gondolataiban, hogy deviánsnak tartják. A buszon hallotta régen ezt az idegen szót. Megtetszett neki, mert olyan előkelőnek hangzott. Később nézett utána a jelentésének. A másság érzet már gyerekkora óta megkeserítette a mindennapjait.