Kedves olvasóm!
Ez a regény először 2007-ben jelent meg a Magyar Virtus nevű internetes újság lapjain folytatásokban. Olvasótábora hétről hétre növekedett, népszerűsége az utolsó rész előtt csúcsokat döntött. Ugyanebben az évben megjelent a Tollinga pályázati portál lapjain is, ahol regény kategóriában nyert. Később az író honlapján teljes terjedelmében volt olvasható. Kiadás előtt három új fejezettel gyarapodott a regény közepén, ezzel nyerte el végleges, mai formáját.
Az Éva naplója csak egy egyszerű nő története, aki erején felül próbál felülkerekedni a nehézségeken, nevelni a gyerekeit, átvészelni az élet viharait és megélni a csodáit. Ezt a könyvet azonban nem szabad a manapság divatos lekicsinylő előítélettel olvasni. Mielőtt nekilátsz a soroknak, kedves Olvasóm, tárd ki a szíved és az elméd, hogy be tudd fogadni a másféle életszemléletet, Éva felülmúlhatatlan szeretetét és odaadását a gyermekei iránt.
Április 1.
Délután volt, vakítóan tűzött a nap, a levegő szinte izzott az áprilisi nyárban. A kutyák arra is lusták voltak, hogy felnézzenek az utcán elvonuló családra.
Elöl két, majdnem egykorú szőkés hajú gyermek haladt, egy fiúcska és egy kislány, utánuk egy háromévesforma kislány ballagott. A sort az anya zárta. Babakocsit tolt maga előtt, melyben egy harmadik kislány aludt. A kocsi mindkét oldalára nagy szatyrok voltak aggatva és a nő még egy hatalmas hátizsákot is cipelt.
Szótlanul haladt a menet. A téren már felbúgott a busz motorja, ám a nő nem siettette a gyerekeket, inkább kényelmesen átsétáltak az utca túloldalára.
Az ABC előtt megálltak pihenni. A kicsik odanyomták orrukat az üveghez és szótlanul bámulták a benti bőséget. A két idősebb halkan suttogott valamit. Egyikük sem követelőzött.
Nemsokára ismét megindultak, a következő sarkon vad kuvasz riasztotta meg őket. A gyerekek megugrottak, ijedtségüket tovább fokozta, hogy a busz felől érkező idősebb asszony rosszallóan bámult rájuk.
– Már megint a csavargás! – csattant fel, mikor a gyerekkocsi mellé ért. – Most hova, kisasszony?
A kicsik riadtan bújtak az anyjukhoz.
– Kimegyünk a legelőre. Feri elküldött, mert nem hagyták aludni.
– Majd kapsz te a Feritől, ha felébred és nem talál! Még hogy a legelőre! Inkább ásnál a kertben! És a mosás megvan már?
– Mindennel készen vagyok, anyuka.
– Akkor is, minek folyton mászkálni? Biztos lenne otthon munka. Sose’ azon gondolkodol, hogy’ könnyíthetnéd meg az urad dolgát! Mindig elfelejted, hogy te csak egy jöttment vagy, Éva! Összetehetnéd a két kezed, amiért ilyen embert kaptál, mint a fiam. De nem, neked mindig a csavargáson jár az eszed!
– Csak akkor megyek el hazulról, ha fontos.
– Mi fontos van a legelőre menésben? Meg a folytonos orvoshoz szaladgálásban?
– Veszélyeztetett terhes vagyok, anyuka!
– Nincs neked kutya bajod se’, csak dolgozni nem akarsz! Azért van ez a sok kölök is. Ezeket se’ látod el rendesen, minek még egy, mi?
– Hiszen tetszik tudni, Feri nem engedte elvetetni…
– Az én fiam a légynek se’ tudna ártani. Áldott jó gyerek. De te? Rakásra szülöd a kölköket, egy perc nyugta nincs tőletek.
– Éppen azért jöttünk el, hogy legyen.
– Persze! Eljöttetek és szórjátok a pénzt, amit az én fiam keresett meg! – Az asszony a mellére tette a kezét, mintha nehezen kapna levegőt. – Láttam, hogy most is a boltból jöttetek ki.
– Nem mentünk be, csak a kirakatot néztük.
– Még hogy a kirakatot? Évikém! Te még a Dárius kincsét is elherdálnád egyetlen nap alatt! Neked minden kellene, amit csak meglátsz. Folyton pénzt követelsz a Feritől. Neked nem volt jó a mosógép se’, amit én adtam, neked új kellett volna, mert a szomszéd újat vett.
– Amikor használni akartam, megrázott. Majdnem belehaltam.
– Semmiség volt.
A fiatal nő arca vörös lett. Sírásra görbült szájjal motyogta:
– De hát meghalt bennem a gyerek.
– Nem kár érte, maradt még elég – szakadt ki a másikból. Önelégült arcán látszott, hogy komolyan gondolta a kijelentését.
A fiatalabb ezt már nem tűrhette:
– Hogy mondhat ilyet az unokáiról? Különben sem én akartam ennyi gyereket.
Az idősebb feldúltan letette a szatyrát a földre. Csípőre tette a kezét, s mintha őt sértették volna meg, pörölt tovább.
– De felvágták a nyelvét, kisasszony! Még a végén én leszek a hibás, mert kiemeltünk a nyomorból. Te nem beszélhetsz így velem. Megállj, megmondom a Ferinek, hogy milyen cafka vagy! Majd én megmutatom, hogy nem lehet velem így bánni.
Felnyalábolta a szatyrát, lassú léptekkel megindult a tér felé és még sokáig morgott haragosan.
A fiatalasszony kivárt. Amikor már nem hallatszott el hozzá az anyósa hangja, előreküldte feszengő gyerekeit a sarokig. Mielőtt ő is utánuk indult volna, előhúzott egy gyógyszeres üveget. Két szemet vett ki belőle és bekapta.
A sarkon megint megállította a gyerekhadat, és a kút vizével lenyelte a tablettákat. A hideg vízzel lemosta az arcát, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit. A legidősebb kislány mégis észrevett valamit, mert némán végigsimított az anyja hátán. Erre ő hálás puszit nyomott a homlokára.
Ezután feltöltötte a vizes palackot és a hatalmas szatyrok egyikéből előkerült műanyag pohárból megitatta a gyerekeket. Vártak még egy percet, majd amikor az iménti asszony eltűnt a mellékutcában, a család befordult a sarkon.
Néhány ház után a határ és a gondosan művelt szántóföldek következtek.
– Mama, a legelő nem erre van – jegyezte meg a kisfiú.
– Nem a legelőre megyünk, hanem a vasútállomásra.
– Minek medünk oda? – kérdezte a középső kislány.
– Majd meglátod. Meglepetés!
Az út alacsony dombon hullámzott. A gyerekek miatt megálltak a dombtetőn, habár Éva nem érezte magát fáradtnak. A kicsik is bírták még, felizgatta őket a beígért meglepetés.
A következő domb mögött újra megpihentek. Onnan már látszott a szomszéd falu frissen meszelt templomtornya és a nyílegyenes főút, mely az állomásra vitt. Éva elővette a zsebóráját. Kereken egy óra volt hátra a vonat indulásáig. Még egy óra a szabadulásig…
A szomszéd faluban ugyanolyan álmosító csend honolt, mint az előzőben. A hőségben a kutyák sem keltek fel szívesen, hogy megugassák a jövevényeket.
A gyerekek lassan kezdtek elfáradni, máskor ilyentájt ébredtek fel a délutáni alvásból. Csupán a legkisebb volt kipihent, aki a kocsiban végigaludta a sétát. Nemsokára nyöszörögni kezdett az éhségtől, az anyja teli cumisüveget nyomott a kezébe. Ez pár percre elhallgattatta.
A főutcán sétáltak tovább. Ahogy az előző faluban, a bolt előtt itt is megálltak. A gyerekek megint csak sóváran, de szótlanul bámulták a kirakatot.
Éva újra megnézte az óráját. Még fél óra volt az indulásig, és az állomás épülete legfeljebb már csak két percre lehetett.
Hirtelen a nagylányhoz fordult.
– Vigyázz a testvéreidre, mindjárt itt vagyok.
Felszegett fejjel belépett a boltba. Néhány pillanat múlva újabb kitömött szatyorral tért vissza. A gyerekek izgatottan állták körül.
– Majd a vonaton – hárított az anyjuk és megindította őket a sárga épület felé.
Jegyet nem kellett vennie, a papiros tegnap óta ott lapult a zsebében.
A piros motorvonat a második vágányon állt. Az utasok többsége elfoglalta a helyét a piros bőrrel borított üléseken, csupán egy idősebb nő várakozott a peronon.
A kalauz, amint meglátta a felpakolt Évát, mosolyogva sietett a segítségére. Nem engedte, hogy a nagy hasával emeljen. Még viccelődött is.
– Hová, hová szépasszony? Talán bizony szépségversenyre? – És egy gyors mozdulattal feltette a csomagokat a peronra.
– Ugyan már! – szabadkozott a nő.
– De, de! Ilyen szép gyerekekkel csakis oda mehetnek. Hopp, de magas ez a vonat! – mosolygott a középső kislányra.
Feltette utána a babakocsit is.
– Fehérvárra mennek? – kérdezte kedvesen.
– Pestre.
A kalauz még megkérdezte, rokonokhoz igyekeznek-e, azután mosolyogva elment a dolga után. Éva hamar beültette a családját a legelső fülkébe.
Lepakolt, mindegyik gyereknek kijelölte a helyét, majd elővette az új szatyrot. A kicsik ujjongtak. A csomagból előkerült pár zsömle, olcsó kolbász, háztartási keksz és a végére italnak zacskós kakaó. Még egy darabka csokoládé is jutott mindenkinek.
Amilyen gyorsan fogyott az étel a kis kezekből, ugyanolyan gyorsan párolgott el Éva nyugalma. Miért nem indul már a szerelvény? Régen itt volna az ideje.
A kalauz párszor elsétált mellettük és ismét megdicsérte a gyerekeket. Most azért, hogy milyen szépen esznek, nem olyanok, mint a nagyok, akik mindent összemorzsáznak.
– Mikor indulunk? – tudakolta tőle Éva, mikor már vagy húsz perce hiába nézte az óráját.
– A késett fehérvárit várjuk. Amíg az be nem ér, nem mehetünk. Tudja, csak egy vágány van.
– Le fogjuk késni a pestit – aggodalmaskodott Éva. Valójában egészen más miatt aggódott.
– Nem hiszem. De ha mégis, hát félóránként indulnak tovább a vonatok. Csak egy kis késés. Legalább nem kell rohanni.
Éva aggodalma azonban nőttön-nőtt. A gyerekek sokkal gyorsabban ettek, mint máskor, talán az izgalom miatt. Nemsokára minden elfogy, kérdezősködni kezdenek és akkor…
Végül is nem kezdtek kérdezősködni. A fáradtság és a jóllakottság hamar elnyomta őket, csak a kicsi provokálta az anyját egy kis játékra.
A fehérvári személy huszonöt perces késéssel futott be. Az utasok sietve szálltak le, mert vidéken minden perc számít, vár a háztáji, az állatok. Az emberek egymást leelőzve özönlöttek ki az állomásról. Éva gondterhelten fürkészte az idegen arcokat.
A kalauz egyszer csak fellépett a vonat lépcsőjére, intett a vezetőnek és a kocsi ajtói végre becsukódtak. A vonat kezdett nagyon lassan kigurulni az állomásról.
Éva a kijáratig követett a szemével egy jól öltözött középkorú házaspárt, amikor észrevette azt a furcsán tántorgó férfit, aki eltorzult arccal és rogyadozó térdekkel éppen akkor tolta be a biciklijét az állomásra.
A részeg az induló vonatot kémlelte. Éva reszketve ismerte fel benne Ferit, és Feri kabátjába dugva a kisbalta nyelét.
Fehérvár előtt keltegetni kezdte a gyerekeket. Habár nehezen ébredtek, az átszállás simán ment. Sötétedett, mire a vonat Pestre ért.
Az állomáson nehezen kászálódott le a népes család. Előbb a gyerekek, aztán a csomagok, majd a babakocsi került le a legkisebb gyerekkel, mindezt egyedül kellett megoldania Évának.
A Keleti pályaudvar előtt tanácstalanul forgolódtak, majd lementek az aluljáróba. A troli megállóját innen már könnyen megtalálták. Kiutaztak a Városligetbe, a Felvonulási térről begyalogoltak a tóig. Csupán néhány andalgó szerelmespárral találkoztak.
Lassacskán besötétedett, az utcai lámpák azonban otthonos félhomályt teremtettek a hatalmas parkban.
Az állatkerttől nem messze, a bokrok takarásában felverték sátrukat. A hátizsákból és a táskákból meleg ruhák, takarók kerültek elő. Fél tízre mindnyájan mély álomba merültek.
Április 2.
Hajnalban egy rendőr nézett be a ponyva alá. Mogorva tekintete megenyhült, mikor látta, kikkel van dolga. Szelíden megrázva felkeltette Évát.
– Itt nem alhatnak, nagyon sajnálom.
– Tegnap egész nap utaztunk. Kérem, nézze el nekem – könyörgött a nő a gyermekei álmáért.
– Elhiszem, de itt akkor se’ maradhatnak. Szabálytalan, azon kívül veszélyes is. Tele a park huligánokkal. Na jó – nézett az órájára –, most van fél öt, hatra menjenek el. Ezen a címen kérjen segítséget, ha már nincs hova mennie.
Egy papírfecnit nyújtott át, rajta egy piros szívvel.
– Mi ez?
– Egy parókia. Ne nézzen így rám! Ennyi gyerekkel nem maradhat az utcán.
A rendőr elment, ám Éva tudta, hogy nemsokára visszatér.
Hat előtt az állatkert zajai ébresztették a kicsiket. Az ég beborult, mire összeszedelőztek.
A nő is tudta, hogy a Ligetben nem maradhatnak, de nem volt hova menniük. Amikor a szökést tervezte, csupán eddig a pontig látta világosan a teendőket.
A parókia természetesen szóba sem jöhet. Már a szótól is végigfutott a hátán a hideg. Gábor atya… Nem, a parókia ki van zárva!
Hamar összecsomagolta kevéske holmiját és elosztotta a táskák és a hátizsák között, hogy könnyű legyen vinni. Már csak a lelke volt nehéz.
Amíg a kicsik a játszótéren hintáztak, anyjuk egy padon ülve megszámolta a pénzét. Alig pár bankó lapult az ócska pénztárcában. Albérletre bizony nem lesz elég.
– Kevés az, asszonyom! – szólt a hajnali rendőr. Társa zavartan állt egyik lábáról a másikra.
– Tudom – lehelte a nő. Észre sem vette, mikor álltak meg a háta mögött.
– Mire számított, amikor Pestre jött? Itt sincs kolbászból a kerítés.
Éva hallgatott. A rendőr egy percig némán állt, aztán halkan megkérdezte:
– Szökött?
A nő bólintott.
– Ezért érdemes volt?
– Muszáj volt.
Megint a néma csend.
– Szedje össze a gyerekeket! – szólt a rendőr. – Velünk jönnek az őrsre.
Éva torka összeszorult. Ezek el fogják venni a gyerekeit! Mégsem ellenkezett, mert úgy gondolta, azzal ront a helyzeten. Csak legbelül lázongott és önmagát okolta, amiért ide jutott. Korábban el kellett volna menni innen, még mielőtt visszatérnek a rendőrök.
A kicsiknek nem mondta meg, miért kell beszállniuk a rendőrkocsiba. Semmi jóban nem reménykedett, legfeljebb arra gondolhatott, hogy mielőtt elviszik a gyerekeket, még megpuszilhatja őket.
Suhant velük a kék-fehér Lada, az épületek összemosódtak a szeme előtt. A gyerekek nyűgösködése sem tudta elvonni gondolatait a rá váró megpróbáltatásoktól. Alig telt el egy pillanat, máris ott álltak a rendőrség zárt parkolójában.
A két járőr kiszállt, a családot is kiszállították a kocsiból.
– Itt várjanak – mutatott egy üres padra az egyik és a társa után bement az épületbe.
Egy perccel később szirénázó rendőrautó érkezett. A gyerekek riadtan bújtak anyjukhoz.
Az egyik egyenruhás, immár civilben, hamarosan visszajött.
– Jöjjenek – intett Évának és egy közelben parkoló Skoda 105-ös felé terelte őket.
A látszatra hatalmas család éppen csak kitöltötte a háromszemélyes hátsó ülést.
A csomagok még elfértek a csomagtartóban, a gyerekkocsit azonban sehogy sem lehetett belegyömöszölni. Közben eleredt az eső. Valahonnan előkerült egy harmadik rendőr is, ő sem tudta betenni a kocsit. Percek alatt egész kis csoport gyűlt köréjük, végül a babakocsi egy másik autó hátsó ülésére került, amely a következő másfél órában szorosan mögöttük haladt.
Kelet felé indultak el és nagyon soká értek a város határához.
Éva riadalma múlni kezdett, habár a gyerekek még csendesen bújtak hozzá. Az országúton lassan megnyugodtak és halkan beszélgetni kezdtek. Legfőképpen az úti céljuk érdekelte őket. A rendőr annyit mondott nekik, hogy jó helyre mennek. Egy szóval sem árult el többet.
A kocsi Örkény után lekanyarodott a főútról és mellékágon, egy aszfaltot régen látott keskeny utacskán haladt tovább, már jóval lassabban. Éva rohanó gondolatai is lelassultak. Már látta az út menti erdőket, a kis házikókat, a mellettük elhaladó munkásokat vállukra vetett kapákkal.
Hirtelen vége szakadt az erdőnek. Kétoldalt takaros parasztházak sorakoztak, az út a tizedik épület után szűk térbe torkollott.
A tér túloldalán sárga, málló falú templom ágaskodott, mellette élelmiszerbolt, a másik oldalon a Községháza. A bolt mellett sáros utca, ide kanyarodott be az autó és a saroktól két házra megállt.
Éva felbátorodott. Kiszállt, közben a gyerekeket mindvégig maga mellett tartotta.
A sofőr becsöngetett a házba. A kapu előtti két akácfán még egyetlen levél sem hajtott ki; az előkertbe annyi örökzöldet ültettek, hogy magát a házat nem lehetett látni.
A csengetésre ősz hajú, molett nő jött ki, jóval túl járt a nyugdíjkorhatáron. Egyszerű szürke ruhát viselt, arca mosolytalan, de kedves. Gyors üdvözlés után kaput nyitott és beengedte a férfit. A másik kocsiból közben előkerült a babakocsi.
– A Jani már egyengeti az utat, de aztán… erre a helyre vigyázzon – morogta a férfi.
– Nem vagyok hálátlan fajta – mondta Éva, miközben azon gondolkodott, hogyan utasíthatná vissza a segítséget.
– Én se’ úgy gondoltam… Csak tudja… ez itten egy paplak. Majdnem olyan, mint egy zárda. – Elhallgatott, aztán újra kezdte. – Az atya rendes ember, de szegény nagyon öreg és látta, hogy a nővér se’ fiatal.
– Mit fecsegsz itt össze-vissza, te habókos? – nevetett Jani. – Ne hallgasson rá, kedves… Mi is a neve?
– Szerencsés Éva.
– A személyit lesz’szíves! – Éva nem értette, miért csak most.
Kirakott mindent a zsebéből. Előkerült a személyi igazolvány, néhány bizonyítvány, anyakönyvi kivonatok és egy terheskönyv.
Jani minden oldalt gondosan átolvasott a kis könyvecskében.
– Tényleg Szerencsés a neve. Azt hittem, viccel. Na, menjünk be.
Jani mutatta az utat, míg a társa hátulról kísérte őket.
A paplakban kellemes meleg fogadta az érkezőket. A küszöbön barátságos öreg pap állt, a gyerekek kérés nélkül hangos dicsértesséket köszöntek neki. A nappali nagy, kopott kanapéjára ültek le. A pap előbb végigmérte a nő nyúzott arcát és a megszeppent gyerekeket, aztán elmosolyodott.
– A törzsőrmester úr már elmondta, hogyan kerültek ide, Imreházára. Ha megfelel, be tudom fogadni magukat néhány hétre. Sajnos csak egyetlen üres szobánk van, és abban is csak egyetlen kihúzható rekamié szolgál a fekvésre, de szerintem elférnek rajta. Szekrény nincs benne, csak asztal és két szék. A szoba az udvarból nyílik. Zsuzsanna nővér megmutatja.
Az idős asszony kitessékelte Évát a konyhába, onnan a hátsó kertbe. Az árnyas, ligetes park fái között Évának különös érzése támadt. Még nem tudta, jó-e vagy rossz. A park földszagot árasztott, a fenyőfák halkan susogtak a fejük fölött.
A kert sarkában melléképületként kicsi házikó állt. A nővér kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót és maga elé tessékelte a jövevényt.
– Ez a szoba. Nem nagy, de tud főzni és van fűtés. Itt a gázkonvektor és az új gáztűzhely. A fal mögött van a falikút, az ajtó mögött a vécé. Ez pedig a szoba.
Éva megszédült.
Eltámolygott az ágy sarkáig, leült és úgy nézett szét. Szemben az ablak, alatta gázkonvektor. Jobbra az asztal és a két szék. Balra a tűzhely és a kijárat, fölötte egyszerű fakereszten a megfeszített Krisztus. Minden tiszta, rendes, ahogy egy otthonhoz illik. Éva arcán a könnyek úgy csorogtak le, mint a pléhkrisztus oldalán a vércseppek. A nővér félreértette.
– Igazán sajnálom, ha nem tetszik. Pedig egy alkalommal a püspök úr is itt éjszakázott. Persze, biztosan jobb helyhez szokott.
– Nem szoktam én semmi jóhoz. Otthon szalmazsákon aludtunk a porló betonon – suttogta Éva alig hallhatóan.
– Szegények voltak? – kérdezte a nővér most már együttérzőn.
– Az élettársam jól keresett, mégsem láttam soha annyi pénzt, amennyi elég lett volna paprikás krumplira a hónap végéig.
– Akkor mégis tetszik a szoba?
– Ez a legszebb szoba, amit valaha láttam.
Szótlanul sétáltak vissza a paplakba. Az atya a gyerekek között ült, a legkisebbet az ölében tartotta, a nagyobbak csokit majszolva vették körbe. A rendőr, sapkájával a kezében az ablaknál állt.
– Te is olyan messziről jöttél, Zsuzsika? – gügyögte boldogan az öreg pap, majd a nővérhez fordult. – Nos, tetszett a szoba?
– Igen.
– Akkor kicsi Zsuzsika, a mi lányunk leszel egy ideig. Jó lesz? Itt maradsz Gábor atyánál, úgy bizony!
Éva újra megszédült. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy szék támláját. Miért pont egy újabb Gábor atyát sodort az ég az útjába?
– Jól van? – kérdezte aggódva az öreg pap. – Mi a baj?
– Semmi… csak megszédültem.
A pap együttérzőn bólintott. Többet értett ki ebből a három szóból, mintsem azt Éva megsejtette volna.
– Remélem, egyszer megtisztel a bizalmával. Azért maradnak, ugye?
– Igen, és… köszönöm – mondta a nő sokára.
Amikor kicsit később kinézett a kerti lak ablakán, sűrűn hullott a hó.
Délután volt és csend. A gyerekek, talán életükben először paplanos ágyban aludtak.
Éva is melléjük feküdt. Végre volt ideje átérezni a délelőtt történteket.
Minden olyan gyorsan történt. Mielőtt magára hagyták a rendőrök, behordták a szobába a szegényes holmiját. A nővér kartondobozokat hozott az ábécé udvaráról, most ezekben voltak a ruháik, mint egy szekrényben.
A tűzhely mellett állt az otthonról hozott kék műanyagvödör, rajta fehér felmosóruha száradt. Az asztalon nejlonzacskóban friss kenyér, mellette margarin. Vacsorára még maradt az ebédre főzött krumplifőzelékből. Az asztal alatti kartondobozban műanyag tányérok és bögrék, hat kanál, két főzőedény, étolaj, krumpli, hagyma.
Az edények nem a közösből valók voltak, hanem titokban vette. Eleinte otthon a szalmazsákban, később pedig ismerősöknél rejtegette hónapokig, Feri nem is tudott semmiről.
A nő lassan felkelt. Csendben mozgott, nehogy felébressze a kicsiket. Átült az asztal mellé. Innen jól látszott a falikút alatt a sárga műanyag mosdótál. Ezt az élelmiszerekkel együtt ma vette a piacon. Az otthonról hozott és a ma vásárolt holmik, ennyi volt minden vagyona.
Aggódva számolta meg újra a pénzét. Már csak ezerhétszázötven, és még tizenhárom nap van a gyed fizetésig. Majd csak lesz valahogy. Talán a pap vár a lakbérrel, de ha mégsem, újból a nyakamba veszem az országot – gondolta.
Szombat volt, csend és végre nyugalom. Éva átöltözött. Az utcai ruhája pecsétes lett, most jött el az ideje kitisztítani. A télikabátja elszakadt, és útközben az egyik gyerek leette magát. Mély sóhajjal fogott a mosáshoz, s mire a nagyobbik lány felébredt, a pelenkák is kint száradtak az udvaron.
Este Zsuzsanna nővér kopogott be.
– Azért jöttem, hogy meghívjam magukat holnap a templomba. Katolikusok, ugye?
– Igen, bár az utóbbi években nem sokat jártam templomba.
– Istenhez megtérni soha nem késő. Jöjjön el, itt így szokás. Rendes emberek laknak errefelé, meglátja, nem fog segítség nélkül maradni.
Éva feszengeni kezdett a segítség ígéretére.
– Igazán senkinek nem akarok a terhére lenni.
A nővér szigorú szemmel végigmérte.
– Ha segítséget kér, el is kell fogadnia. Nem könnyű, tudom. Gondoljon a gyerekeire, az biztosan segít. Jól látom, hogy ismét babát vár? Mikorra?
– Május végére.
Zsuzsanna nővér egy ideig hallgatagon nézte a törékeny asszonyt. Már indulni készült, mikor az ajtóból visszaszólt:
– Amikor eljött otthonról, nem gondolt a gyerekeire?
– Csakis rájuk gondoltam.
Kint sötét volt, a kicsik mélyen aludtak. Éva az egyik széket az ablak elé húzta és leült. Úgy bámult ki az áprilisi télbe, mint valami mesevilágba. A holdfényben varázslatosan szikrázott a hó.
Csend volt. Végre csend.
Hosszú idő óta először telt el nap anélkül, hogy szidalmat kapott volna. Furcsa volt minden. Az otthonról hozott fájdalom olyan távolinak tűnt, mintha nem is vele történt volna. Kisszokoly elhalványult. Egyetlen kép maradt csak éles: Ferié, aki az állomáson kisbaltával ment volna neki, ha rátalál.
Alig hitte, hogy végre megtette. Hónapok aprólékos tervező munkája egyszeriben valósággá vált. Megszűnt a várakozás, helyette itt volt a bizonyosság. Hiányérzete támadt. Hirtelen nem volt több teendője a meneküléssel. Nem kellett tovább kuporgatni, titkolózni. El sem tudta képzelni, mivel fogja ezután kitölteni a napjait.
Sokáig maradt fenn, a havat nézte. Úgy érezte, a gyertyafényes karácsony köszöntött be. Éjfél is elmúlt, mire ágyba bújt és még hosszú ideig forgolódott, mire el tudott aludni.
Kérjük, támogassa a könyv kiadását. Köszönjük!