Leszállok a buszról, felcsapom a kapucnit a fejemre, szembefeszülök a széllel és nekilódulok. Lódulásom röpke hadműveletnek bizonyul, mert már az első lépéseknél elakadok. A szemből hirtelen felöklelő légáram tántorító erővel lök vissza. A kapucni, mely a fejemet lenne hivatott óvni az időjárás viszontagságaival szemben, visszacsuklik a nyakamba.
A szél megtalál minden kis nyílást és hasadékot, fütyülve, surrogva bekúszik a ruhám alá. Újra nekiveselkedem, hatvan kilóm minden dekája aktívan részt vesz a továbbhaladásért folytatott küzdelemben. Dideregve gyorsítom a lépteimet, s közben a kapucnival újabb kísérletet teszek. Nem sokáig élvezhetem a védelmét, mert alighogy felteszem, a szél máris belekap és lependeríti onnan. Dacosan megmarkolom és újra a fejembe nyomom. Most sem vagyok sikeresebb, mint eddig. Páratlan optimizmusom még egy próbálkozást indítványoz, ám okulva az előzményekből, a kapucni szélét most nem engedem el, két ujjammal szorosan tartom.
Metsző, éles lökések süvítenek felém. Nehézkesen nyomulok előre. A kapucni dagadozó vitorlaként lengi körbe a fejemet, s elgémberedő ujjaim közül néhány másodperc múlva kicsúszik.
Hiába! Széllel szemben nem lehet!
Micsoda alapigazság! Nem erre a helyzetre a született, de itt is igaz! Ha nem küszködnék ilyen görcsösen az előrehaladásért, akkor talán lenne is néhány röpke filozofikus gondolatom ehhez a megállapításhoz, s annak jelképes tartalmához. De a szél, amivel birkózom éppen, cseppet sem jelképes, és ez a fizikai igénybevétel könyörtelenül maga alá hajtja a gondolataimat is. Csak arra tudok koncentrálni, hogy miképp törjek utat előre. Páratlan optimizmusom is feladja a küzdelmet, a kapucni nyújtotta védelemről lemondok, és meggörnyedt felsőtesttel, faltörő kosként fúrom magam előre. Levegőt alig kapok, látni is alig látok, s csak valami homályos, zavaros fátyolon át érzékelem a szemben jövőket, akik szinte futva közelednek lengedező ruhájuk nyomában. Mulatságos látvány lehetünk, ők is meg én is azzal a kis különbséggel, hogy én ezért keményen megdolgozom, ők viszont hátulról kapják a segítő nyomatékot, éppen csak kapkodni kell kissé a lábukat.
Lám csak, lám! Már megint a vesztesek közé tartozom, de legalábbis a pechesek közé, s még csak azzal sem vigasztalhatom magam, hogy teljesen ártatlan lennék. Ha ugyanis tettem volna egy kis kerülőt a szélárnyékos, védett falak mentén, akkor szépen ellavírozgathattam volna hazáig anélkül, hogy ilyen ádáz küzdelmet folytassak ezzel a makacs márciusi tombolással. Ám ha nem akartam kitérőt tenni, annak is megvolt az oka. Futok-rohanok haza, mert otthon vár a kis családom.
Ünnepi nap ez a mai. Reggel már a rádióban is elhangzott a köszöntés: „1995. március 22., szerda van. Köszöntjük Beáta nevű hallgatóinkat és azokat is, akik ma ünneplik a születésnapjukat!” Igen, már korán reggel az éteren keresztül is köszöntöttek, majd napközben a kollegák is elhalmoztak figyelmességük apró jeleivel, és most otthon a szűk családi kör toporogva várja, hogy cuppanós puszik kíséretében elárasszon a jókívánságaival. Az elmaradhatatlan fülhúzogatás mellé virág, és valami apróság is dukál.
Feri bizonyára most is nagy csokor virággal vár. Szeret elkápráztatni akkora méretű bokrétával, melyhez még vázát is alig találok. Feri a férjem. Huszonhat évvel ezelőtt még csak annyit tudtam, hogy Vadász Ferencnek hívják, hogy túl van már a katonaságon, hogy különös fény villan a szemében, amikor rám néz, és hogy ilyenkor én többnyire elpirulok. No igen, huszonhat éve még itt tartottunk. Azóta megismertük egymást töviről hegyire. Együtt hajózgatunk a házasság lélekvesztőjében már több mint negyedszázada. Letettük az utókornak a névjegyünket is két egészséges utód nemzése, világrahozatala és felnevelése kapcsán.
Az egyik utód Kinga lányunk, aki már évekkel ezelőtt kirepült a családi fészekből. Önálló szárnycsapásaihoz én még nagyon fiatalnak tartottam. Nem úgy terveztük az életét, hogy érettségi után rögtön férjhez menjen, ám ő nagyon korán hozzákezdett az igazi keresgéléséhez. Rááldozta a középiskolás éveit, vállalta az iszonyú erőfeszítést, hogy idejét, figyelmét és energiáját megossza a tanulás és a randevúk között. Talán még tovább is folytatta volna kutatásait, ám egyszer csak kiderült, hogy Kinga terhes.
A hír mindenkit váratlanul ért, még Kingát és az éppen ügyeletes gavallérját is, noha ők igazán tudhatták, hogy együttléteik során történt-e olyan ténykedés, mely kiváltó okul szolgálhatott.
Feri és én levegőt is alig kaptunk döbbenetünkben, mert ténykedés ide, ténykedés oda, Kingával ezerszer átbeszéltük a védekezés módjait, s most nemcsak egy túl korai, nem kívánt terhességgel álltunk szemben, hanem egész nevelési szisztémánk összeomlását is láttuk e tényben. Ezek szerint falra hányt borsó volt mindaz, amit szemérmet félretéve, átgondoltan, magunk előtt a legideálisabb szülő legtökéletesebb felvilágosító beszélgetéseiként folytattunk vele.
– Véletlen volt – mondta Kinga számos mentegetőző, békítő pillantás kíséretében, válaszul korholó, szemrehányó szavainkra.
Persze nem velünk volt az igazi elszámolnivalója, hanem a saját sorsával, jövőjével, s azzal a parányi kis emberrel szemben, akit a méhében hordozott. Némi elszámolnivalója Tamással is volt, aki a véletlen megtörténtekor épp ott tartózkodott a tűzvonalban. Ennek a két félig gyerek felelőtlenke fiatalnak most nagy horderejű, s nagyon is felelős döntést kellett hoznia.
Naponta összevesztek és kibékültek, szánalmasan őrlődtek a két lehetőség között, hogy megtartsák vagy elvetessék a magzatot. Végül egy nőgyógyász döntött helyettük, amikor sikeresen ráijesztett Kingára. Ecsetelte az abortusszal járó kockázatokat, esetleges szövődményeket, melyek közt ott szerepelt az a lehetőség is, hogy netán soha többé nem lehet gyereke. Kinga megrendült erre a gondolatra, és hanyatt-homlok férjhez ment Tamáshoz.
Így lettem én negyvenhatéves koromra nagymama. Az unokám most hároméves, tündéri kisfiú és a Szilveszter névre hallgat. Vagyis hát… nem mindig hallgat rá. Már életének e korai szakaszában rendelkezik azzal a viselkedéstechnikával, melyet az én gyerekeim csak kissé érettebb korukban sajátítottak el. Közismert dolog ez, lényege abban áll, hogy a fülein keresztül a hangot mindkét irányban nagyszerűen képes áramoltatni, ami az egyiken be, az a másikon ki, s már bimbózófélben van az az állapot, melyet falra hányt borsó képében Kingáék is előbb-utóbb megismernek.
Mindenki lelkes, jó szándékkal fordul cseperedő kis énje felé, de Kingáék elfoglaltak, sokat dolgoznak, idejük és türelmük korlátozott; a nászasszonyomék pedig, akiknek felügyelete alatt Szilveszter különösen sok időt tölt, mivel náluk laknak, túlzott kényeztetésükkel nem éppen a legjobb irányba terelik unokánk jellemét. Szeretem, imádom, nem haragszom a véletlenre, mely közibénk vezérelte, de felhőtlen örömömbe keserű cseppek is vegyülnek, amikor a fiatalok túlhajszolt életét látom. Bár ott vannak együtt ők hárman, Szilvesztert mégis néha kicsit árvának érzem.
Ferivel közös munkálkodásunk eredményeként Kingának született egy kisöccse is. Ma már nem kicsi, ő a legmagasabb a családban, s akár még nőhet is, hiszen csak húszéves. Péter fiam egyetemista, törekvő, ambiciózus legény, s bár ő még velünk lakik, előfordul, hogy ritkábban látom, mint a nővérét. Halmozza az elfoglaltságokat: tanulás, sport, munka a zsebpénz kiegészítésére, szórakozás, no meg a lányok. Érthető, ha ezernyi bokros teendője mellett ránk már nem marad ideje.
Reggel még alszik, mikor én munkába indulok, este már én alszom, mire ő hazaér. Csak a hűtőben a készlet megcsappanása, és a szennyes tartóban a halom növekedése jelzi, hogy itt él közöttünk. Elpotyogtat néha egyéb jeleket is. Legjellemzőbbek azok a jegyzettömbből kitépett lapok, melyeket diszkréten az éjjeliszekrényemre helyez. Ezek szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy pénzre lenne szüksége. A mire és a mennyi változó, de a közlés lényege mindig ugyanaz. Egy sajátos „csekkbeváltási” folyamat játszódik így közöttünk: ő otthagyja a cetlit, amit én készpénzre váltok be.
A család mérhetetlen elfoglaltságával áll összefüggésben az is, hogy a felköszöntésemre épp a mai napon fog sor kerülni. Az ilyen közös ünnepléseket általában az aktualitáshoz legközelebb eső hétvégére szoktuk időzíteni, de a tavalyi névnapom csúfos kudarca után idén ragaszkodtak hozzá, hogy nem előbb, nem utóbb, hanem pont Beáta napon történjen a családi összeröffenés.
Tavaly Feri épp egy külföldi szakmai kiállításon tartózkodott, mikor itthon a fülemet kellett volna húzkodnia. Sajnos az utazásáról a cégnél az utolsó percben döntöttek, s mi nem tudtuk Kingát időben értesíteni. Mikor felhívtam és közöltem, hogy az apja távolléte miatt az ünneplés eltolódik egy héttel, üvöltözni kezdett a telefonba: Miért csak most szólok, ő már mindent lerendezett, méghozzá keserves nehezen, úgy kellett kikönyörögnie a kolleganőjétől, hogy műszakot cseréljen vele. Most aztán tessék, szabaddá tette magát a hétvégére, de teljesen feleslegesen. Fogalma sincs róla, hogy legközelebb mikor fog így ráérni, és ráadásul még a szívességet is vissza kell adnia. Egyébként az apjáról az a véleménye, hogy egy dróton rángatható bábu, amiért hagyta, hogy a főnöke az utolsó pillanatban ráncigálja ide-oda. Nyugodtan közölhette volna vele, hogy nem utazik, ezen a hétvégén más programja van.
Ömlött belőle a szemrehányás, lélegzetvételnyi szünetet is alig tartott, én meg csak hüledeztem a vonal innenső végén, s magamban azt latolgattam, hogy szó nélkül leteszem a telefont. Nagyon jól ismerem kislányom lobbanékony természetét. Tudom, hogy könnyen kikel magából, és ilyenkor nem gondolkodik. Pergő nyelvével már számtalanszor összetűzésbe kerültem, s a fullánk, amit ilyenkor bennem hagyott, még sokáig lövellte mérgező nedvét. Most sem könnyen békéltem meg, hiába hívott vissza másnap, hiába sorolta számos mentségét, melyekkel indulatos rosszkedvét magyarázta.
– Nem veletek van bajom, ugye tudod? – mondta, s a hangját fátyolosnak, fáradtnak éreztem. – De úgy összejött minden. Tamás meg köztem most éppen áll a bál, már három napja nem beszélünk. Szilva meg olyan, mint egy nyafogó gép. Nincs is kedvem semmihez. Hajnalban kelek, gyakran csak éjfélkor esek be az ágyba, mert ugye számtalanszor hosszúnapozok, hiszen kell az a rothadt pénz, meg aztán a főnök el is várja. És mintha mindez nem lenne elég, még a tetejébe itt az anyósom is. Borzasztó! Egyszerűen kiborít.
Mély együttérzéssel hallgattam, főképp az utolsó sirámot. Magam is jól ismerem az anyós mételyező erejét, pedig én nem is kényszerültem az enyémmel közös fedél alá. A mentséglista végén Kinga még kétszer rám kérdezett, hogy „ugye nem haragszol?” Nyugtatgattam. Egyébként valóban nem haragudtam. Cseppet sem volt kéjes érzés, ami áthatott, de az biztos, hogy nem harag volt a neve.
Kinga jóslata bevált.
