Barion Pixel

Stephanie Ford: Epizódok a sarokházból – beleolvasó

– A holnapi nap nekem is különleges, tizenkettedszer ünnepelhetjük a gyerekségedet – nevetett a férfi jókedvűen a vacsora mellől. A fia rég nem látta ilyen gondtalannak. – A következő születésnapod már a felnőttkor eljövetele, úgyhogy tegyük emlékezetessé ezt az utolsó alkalmat. Volna feladatom, de… holnapután inkább tovább maradok miattuk. A délután legyen a miénk. Mit szólnál ahhoz, ha igazi csirkét vacsoráznánk a belvárosban?
A fiú szemébe könnyek gyűltek. Hát mégis szeret az apám – mosolygott elégedetten.
A fiú délután a húgával együtt rövidnadrágot és fehér pólót, az anyjuk bokáig érő, virágos nyári ruhát öltött és néhány ellenőrző ponton való átjutás után a belvárosban várakoztak. Egy nemsokára megnyíló üzlet belsejét csodálták: a vízkék elárusító asztalokat, a bézs színű csempét a padlón, a csillogó kirakatüveget az orruk előtt.
– Szerintem elegáns ruhákat fognak árulni – cserfeskedett halkan a kislány.
– Van már itt ruhabolt, apa szerint kettő nem él meg ilyen kis helyen. Lehet, hogy játékbolt lesz – vágta rá gyorsan, de alig hallhatóan a fiú, mire a kislány felderült.
– Tényleg! De jó lenne! – suttogta. – Anya, ugye eljövünk megnézni a játékokat?
– Talán. Jövőre – ráncolta az asszony a homlokát.
– Ne, inkább az én születésnapomra!
– Meglátjuk – bólogatott gondterhelten a nő és olyan óvatosan nézett körbe, mintha azt kémlelné, felhívta-e magára a figyelmet a hangerejével.
A teret körülölelték a régi belváros alacsony háztömbjei, mögötte a vasbetonból emelt belső városfal, azon túl a lakótornyok erdeje, mint megannyi gigantikus obeliszk, azt pedig a külső városfal, de ebből csak a teret látták és a rajta mozgó embereket, akik feltűnésmentesen jártak-keltek. Akik beszélgettek a mellettük haladóval, úgyszintén fojtottan tették, mint a család.
Néha fémes zümmögés jött meghatározhatatlan irányból, máskülönben csak a szél füttyögött aprón, cinkosan. Az égen sötét viharfelhők gyülekeztek, olykor eltakarták a napot. A salétromos alapú öreg házakból áradó rothadásszag a félhomályban kibírhatatlanná erősödött, de amint elült a szél, megint elviselhető lett.
A halk háttérzajtól eltekintve, melyet az emberek keltettek, nagyjából csend volt, egyszer csak valaki hosszan és velőt rázóan felsikoltott a hátuk mögött. Érezhető volt a belőle áradó páni félelem. Az anya megperdült és riadtan körülnézett.
Az emberek, akik a téren nyüzsögtek, sétáltak, a szökőkút vizében pancsoltak vagy dologtalanul süttették magukat a tűfoknyi fénypászmákkal, ugyancsak rettegve forgatták a fejüket. Pedig annyira igyekeztek meghúzni magukat, annyira próbálták imitálni a gondtalan, csendes belenyugvást, most mégis történt valami rettenetes, és máris ugrásra készen lesték, merről jön, hogy az ellenkező irányba menekülhessenek.
A messziről jövő sikoltások egy szemvillanás alatt betöltötték a teret. A városkapu felőli utcából hangos lábdobogás hallatszott, tucatnyi cipőtalp csapódott a kövezethez és egyre közeledett. A falakon fehér villanások visszfényei táncoltak, mintha számtalan ablakot nyitottak és csuktak volna, és az egy pillanatra rájuk vetülő napfény csillant volna fel rajtuk, csak sokkal fényesebben.
A kislány félve bújt az anyjához.
– Mi ez? Félek – nyöszörögte.
Az asszony nem válaszolt, de a gyerek fejét magához húzta.
A szemközti oldalról két férfi készült átkelni a szűk úttesten, sziluettjüket visszatükrözte a fényes kirakatüveg. Az egyik magas volt és szőke, rövidre nyírt divatos frizurát viselt. Bőre fehér, külseje ápolt, járása máskor ruganyos lehetett, most kapkodta a lábát. Hosszú kabátja gyors lépteitől lemaradva a háta mögött lengett. Baljában szürke aktatáskát lóbált. Társa alacsonyabb volt, kevésbé sportos, mégis arányos. Bőre barnább, de még nem sötét. Rövid, barna frizurát viselt, és a barátjáéhoz hasonló öltönyt. Kabátja nem volt, hóna alatt fekete diplomatatáskát szorongatott. Mindketten negyvenévesnek látszottak.
A háromtagú család mellett középkorú pár állt meg két fiúval. A nő közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Világos tunikája valamelyest takarta hízásnak indult testét, barna nadrágja makulátlan tisztaságú volt. Táskáját úgy szorongatta, mintha le akarnák rántani a válláról, noha ő is tudta, ha valaki megtámadná, a csendőrök az egész negyedben hajtóvadászatot indítanának mindenki ellen, aki csak egy kicsit is gyanús. Talán most is ez történt – reménykedett magában –, hamarosan elkapják a tettest és a világ visszazökken a normális kerékvágásba.
A pár férfitagja ötvenes, fehér bőrű, barna hajába ősz szálak vegyültek. Kopottas barna öltönye még éppen megfelelőnek látszott. Korához képest fürgén forgatta a fejét, a zűrzavar forrását kereste.
– Be kell húzódnunk valahová, míg véget nem ér – mondta a férfi félhangosan a fiúknak és megragadta a kisebbik kezét.
– Sokáig fog tartani? – türelmetlenkedett az idősebb.
– Nem tudom. Remélem, nem – rázta a fejét a férfi.
A gyerekek nem hasonlítottak sem egymásra, sem a szüleikre. Nem is voltak testvérek, ahogy a kísérőik sem voltak a szüleik. Az idősebbik a férfi unokaöccse volt, a másik pedig a fiú legjobb barátjának az öccse. A legjobb barát eleinte nagyon el akart jönni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A szülei nem kérdezték az okot, hanem elküldték helyette a kisebbik fiút, nehogy kárba vesszen a méregdrága belépőjegy.
Az idősebbik gyerek tizenhárom éves volt. Korához képest nyurga, öltözete kifogástalan. Öltönyt viselt, mint a nagybátyja, az öltönnyel azonban ő mintha a gőgöt is felöltötte volna magára. Magasan hordta az orrát és az arckifejezésével ugyanezt a nem létező felsőbbrendűséget hirdette. Lépéseire nagyon vigyázott, nehogy elárulja, honnan jött. Szégyellte az alacsony származását, mintha lett volna ki előtt. A belvárosban ugyanolyan vegyes társaság nyüzsgött, mint ez a családnak látszó társaság.
A fiatalabbik tízéves lehetett. Ruhája rendes volt, tiszta és kopottas. Lerítt róla, hogy az átlagnál szegényebb gyerek. Ő azonban anélkül, hogy tudomást vett volna társadalmi helyzetéről, élvezte a délutánt és egyáltalán nem gondolt arra, hogy idevalósinak kellene látszania. Gyerek volt még, és gyerekként csodálkozott rá a sohasem látott alacsony házakra, a díszes homlokzatokra, a csillogó üzletek minden jóval megrakott kirakataira. Egy sarokkal előbb vágyakozva megbámult egy fagylaltárust, de nem kért a csemegéből. Igaz, nem is kérdezték, hogy kér-e. Őt kárpótolta a látvány, nem volt szüksége másra, mint amit megkapott az élettől.
Otthon anyja kioktatta, hogyan viselkedhet és mit engedhet meg magának az idegen kísérői mellett. A fiú okos tanítvány volt. Még ha vágyakozott volna is a látottak után, elnyomta volna, de nem vágyakozott, csak nézelődött. Tudta, hogy amit éppen lát, az kirakati tárgy, s a hely csak múzeum, ahol a mindent a szemnek elv érvényesül.
A sikítások előbb megszaporodtak, majd elhaltak, míg már nem hallatszott több, csak a lábdobogás jött még közelebb. A belvárost váratlanul rázta meg a robbanás. Úgy hangzott, mintha házat bontottak volna a városkapu környékén. A detonáció akkora erővel rezegtette meg az ablaküvegeket a keretükben, hogy a téren állók azt hitték, menten kitörnek és éles zuhatagként hullanak a nyakukba. A hatalmas dörrenésre a tömeg a fejét forgatva kereste az újabb rémisztő hang forrását, melyek minden irányból egyszerre érkeztek, a falakról visszaverődő dübörgés egyetlen fülsiketítő robajjá egyesült.

Hozzászólás