Az új élet

  1. május 30. reggel

Még csak fél kilenc van, de máris totál kész vagyok. Korábban is szívtam már füvet meg hasist külön-külön, így együtt azonban egy kicsit sok volt. Ráadásul matek van, mind közül ezt utálom a legjobban. Legalábbis a tanárt. Elég elviselhetetlen ez az idióta. Folyamatosan papol itt nekünk: szeresd az életet, élvezd az életet, tanulj és sokra viheted, közben pedig fogalma sincs, ki honnan jött.
Neki persze könnyű. Az apja elég jómódú, aki mindent a fia segge alá rakott. Alig múlt huszonnégy éves, de már azt hiszi, több élettapasztalata van, mint nekem. Bár ugyan mit is tudhatna rólam?
Szinte már idegesít a jelenléte. Szerinte mindenki egyenlő eséllyel indul az életben. Hát… szerintem pedig nem. Arról nem pofázik, hogy mennyi éhező gyerek van országszerte, akik örülnek, ha mindennap jóllakhatnak, nem hogy továbbtanuljanak. Legtöbbjük amint lehet, otthagyja a sulit, majd vagy elmegy dolgozni, hogy a szüleit segítse, vagy pedig rossz útra téved és esetleg tolvaj vagy drogkereskedő lesz. Ezeknek a gyerekeknek nem lehetnek álmaik. Vagy legalábbis nem túl nagyratörőek.
Szóval itt van ez az életművész tanár, aki szerint bárki kitörhet. Makulátlan külseje elárulja, honnan is jött. Alig magasabb nálam, vállig érő fekete haját lófarokban hordja.
Érdes hangja és a társaim röhögcsélése most eggyé olvadnak fejemben és kissé ijesztően hatnak. Mintha csak valami robotok vennének körül. Annyira megőrjít a hangzavar, hogy inkább a padra hajtom a fejemet és próbálok a gondolataimba merülni. Mert ilyenkor azt szeretem a legjobban csinálni, filozofálgatni az élet dolgairól. Vagy inkább az értelméről, mert hát ugye az relatív dolog.
Van, akinek ballagásra egy kocsi az igazi ajándék, van, akinek ha teszem azt, meggyógyul egy halálos beteg szerette. Az egyik a Seychelle-szigeteknél nem adja alább, a másiknak elég a Balaton. Voltam már fenn is valamikor, de jó ideje nekem már csak a sötétség jut osztályrészül. A tanár úrnak persze most is lennének fasza idézetei az életről.
Ugyan, mi értelme volna az életemnek? Alig két éve elveszítettem mindent, ami fontos volt számomra. Egy drogos vagyok, aki alkoholista apjával él egy albérletben, ahonnét ráadásul a hó végéig ki kell költözniük.
Elmélkednék még az elcseszett életemen, de ekkor gondolataimból padtársam Nolen zökkent ki.
– Olivér, kelj már fel! Ez a barom még észreveszi, hogy alszol.
Nolen, fogalmam sincs honnan kapta fura nevét, barátként tekint rám, nekem azonban már semmit nem jelent a barátsága. Ami valaha fontos volt nekem, már nem létezett többé, csak tengernyi űr és fájdalom maradt, ami megkeményítette valaha érzékeny szívemet. Ő csupán egy haver, akivel jó együtt piálni, zöldezni, ekizni, meg ilyenek.
– Hol nem szarom le, ember? Lassan tizennyolc leszek, kétszer buktam. Szerinted érdekel, ha egyest ad? Az se érdekel, ha kirúgnak. Mit gondolsz, ki fogja nézni az ellenőrzőmet? A fater? Lefogadom most is matt részeg és a hányásában fetreng – felelem enyhe gúnyos mosollyal arcomon.
Nolen rám néz a fűtől vérvörös szemekkel, majd vigyorogva így szól:
– Te hülye vagy, ember. Bár úgyis tudod, hogy veled tartanék, haver.
– Velem ne tartsál, Nolen. Az én utam már csak lefelé visz, ezt te is nagyon jól tudod. Kilakoltattak minket. Holnapig maradt határidő, és mehetek a faterral a hajléktalanszállóra –felelem mélyet sóhajtva.
– Dehogy mész! Passzold le az öreget valahová, aztán gyere hozzám. A nővéremmel lakom, őt úgyse zavarod. A pasijával lóg egész nap – válaszolja, miközben kezével finoman sodorni kezdi az újabb jointot.
Nolen fél fejjel lehet alacsonyabb nálam. Szőkésbarna haját rövidre nyírva hordja, mely csak úgy csillog a fél kiló zselétől, amit mindennap a fejére tesz. Nem felelek neki, mert szerintem maga sem gondolta komolyan, amit az imént mondott, bár ki tudja? Nolennél sosem tudni, mikor poénkodik és mikor beszél komolyan. Különösképp mikor be van tépve. De ezt leszámítva jó gyerek, aki mindig megosztja velem a cigijét.
– Öcsém, ettől a rakétától megint fejre állunk majd. Vége a mateknak, lógjunk el. Eléggé unom már ezt a szart – mondja, miközben végignyalja a cigi papírt.
– Nem is tűnik rossz ötletnek. Lassan úgyis kezdek lejönni a cigiről, ami utána marad, a fáradtságot meg nem nagyon szeretem – felelem, miközben fejem visszahajtom a kemény padra.
Velünk kettőnkkel nemigen foglalkoznak a tanárok. Kétszer is megbuktunk, és már egyikük sem lát reményt, hogy embert faragjon belőlünk. Levették rólunk a kezüket. Kívülállók vagyunk egy egyébként is retardált osztályban. A legtöbb csak hülyéskedni jár be. A nap első felében még viszonylag aktívak, de aztán már a baromkodáshoz is túl fáradtak és alig várják, hogy hazamehessenek. Bár ezzel én sem vagyok másképp.
Az a baj, hogy azokban az években, amikor a legjobban kéne a továbbtanuláshoz tanulni, a legtöbb diák még komolytalan és nem gondol a jövőjére. Helyette inkább elvégeznek egy gyorstalpalót vagy szakmunkások lesznek. Mire pedig valóban benő a fejük lágya, többnyire már túl késő. Ha szerencséjük van, estin elvégezhetik az iskolát, de család mellett erre sincs túl sok esély. Hát igen. Azok a feledhetetlen kamaszévek rányomják bélyegüket az ember egész életére. Jó, ha egy harmincfős osztály harmada továbbtanul.
Persze, lehet, hogy ez nem véletlenül van így. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha mindenki idő előtt megkomolyodna és előretekintve az életére inkább a tanulást választja? Akkor kik végeznék az aljamunkát? Az a néhány, akik extrém módon szegények, és még ösztöndíj mellett sem tudják fedezni a költségeket? Nyilván így sem működhetne a világ. Esetemben persze teljesen másról van szó, de az anyagiak is közrejátszottak sorsom alakulásában.