Barion Pixel

Regényíró verseny középdöntő 4. hét

Emily Grant: Akik már nem lehetünk
Mozdulatlanul tartom a havat a kezemben. Már alig érzem a hőmérsékletét.
– Sajnálom.
Sajnálom, hogy elütöttelek egy autóval, és most együtt kell élned egy betegséggel.
A sírás kerülget.
– Rosszabb is lehetne – tűnődik el a távolba meredve. – Gondolj csak egy olyan emberre, aki a balesete után elveszíti az eszét. Inkább az agyam legyen ép, mint a testem.
Ahogy lehajol egy újabb adag hóért, a sálja leesik a földre. Mielőtt utána nyúlhatna, felkapom. Odahajolok hozzá, és lassan elkezdem körbetekerni a nyakán.
– Tudod, örülök, hogy nem lett komolyabb baj – mondom halkan. – Akkor most nem építhetnék hóembert egy ilyen csodás lánnyal.
Mintha elpirulna, de lehet csak a hideg csípi az arcát.
 – Aranyos vagy – mosolyodik el halványan.
 Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy az orrunk hegye majdnem összeér. Nem tudom mit tesz velem a közelsége, de képtelen vagyok elhúzódni. Megtámaszkodok a kerekesszéke karfájában. Abban a pillanatban, amikor közelebb tolom magam hozzá, a félig felépített hóemberünk összedől.
Mi a fene ütött belém? Nem a szürkéskék szeme az oka. Nem is a fahéjas illata, vagy a dallamos hangja. Szerelem? Az sem lehet, hisz alig ismerem. Talán a bűntudat. Akárhogy is, de hálás vagyok a hóembernek, hogy közbeavatkozott.
– Annyi a hóembernek – jelenti ki, mintha az imént mi sem történt volna. Én még mindig forrónak érzem az arcom.
– Vissza kellene mennem dolgozni – egyenesedek fel.
– Persze, tudom. Jobb dolgod is van, mint egy rokkanttal hóembert építeni – vigyorog. Ahogy ezt mondja, nekem mintha egy újabb darab szakadna ki a szívemből. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket a darabkákat össze lehet majd illeszteni. Abban se, hogy képes leszek még valaha is embernek érezni magam.
– Ha tehetném, inkább ezzel tölteném az időm.
– Tényleg? Csak nem ilyen jó társaság vagyok? – kuncog. Jobb, mint hinnéd, gondolom magamban, miközben rámosolygok. De nem akarom, hogy ő is ugyanezt gondolja rólam. Nem hagyhatom, hogy barátként tekintsen rám.
Még mindig érzem a kezemen a fahéjas aromát, ami a sáljáról ragadt rám. Az illata egész délután velem van. Szobákat takarítok, beindítom a mosást, majd kipakolom a ruhákat a mosógépből. Elindulok, hogy bevigyem őket a szobákba, még mielőtt a kolisok visszaérnek. Nincs szerencsém. A tanórák véget értek, néhány tanuló már a folyosón van. Mielőtt bemennék a tizennégyes szobába, mély levegőt veszek.
Leteszem a ruhakupacot az egyik ágyra. Ahogy hozzáérek, véletlenül megnyomom a rajta lévő távirányítót, amitől az ágy mozogni kezd, mint valami robot.
– Te meg mit csinálsz? – csapja meg a fülem az ismerős hang. Miért van az, hogyha el akarsz kerülni valakit, akkor sokkal valószínűbb, hogy megjelenik?
– Én…csak…ez mozog – dadogom, miközben riadt tekintettel nézek rá.
– Mert az egy kórházi elektromos ágy – mondja, majd közelebb jön, és kiveszi a kezemből a távirányítót.
– Most műveletlennek érzem magam – teszem a tarkómra a kezem. Szóra nyitja a száját, de a lámpa abban a pillanatban lekapcsol. Már odakint is besötétedett, így alig látok valamit.
– Szuper. Biztos megint áramszünet van.
– Megint?
– Az elmúlt hetekben a hóviharok többször is galibát okoztak.
– Mindenki maradjon ott, ahol van, amíg orvosoljuk a problémát! Sötétben balesetveszélyes közlekedni! – hallatszik a folyosóról Ms. Perry hangja. Ez a legutolsó dolog, amit akarok. Hosszú ideig egy légtérben tartózkodni vele. Talán nem is tőle tartok, hanem magamtól. Attól, hogy nem leszek többé képes tartani a szám és bevallom, ki is vagyok.
A lábam dobolni kezd a padlón. A karom remeg. Menekülni akarok, de nincs hová. Az ajtónak döntöm a homlokom és egyre gyorsabban kapkodom a levegőt.
– Minden oké? – a hangja alig jut el a tudatomig. Mindjárt megfulladok.
– Én…ki kell…mennem – dadogom zihálva.
– Mi a baj? Félsz a sötétben?
– Nem kapok levegőt. Nem bírok tovább itt maradni – a kilincsre teszem a kezem. Egyre forróbbnak érzem az arcom.
– Most nem mehetsz ki – megfogja a karom.
– Pánikrohamom lesz – mondom remegő hangon, miközben próbálok a légzésemre koncentrálni.
– Ülj le, kérlek.
– Miért? – nézek rá könnyes szemmel.
– Segíteni akarok.
– Ebben nem tudsz – csóválom a fejem.
– Ha nem engeded, tényleg nem.
– Ne nézz engem! Nem akarom, hogy így láss – a markomba temetem az arcom. – Nem akarom, hogy bárki is így lásson!
– Amy – emeli meg a hangját. – Hagyd, hogy segítsek, jó?
Körmendy Boldizsár: Tanúim
Végtelen arany tengernek tűnt a szellő ringatásában a Péter előtt elterülő mező: már hajnalodott, mire visszatért a határból. Álmatlansága nem múlott, de nem is bánta, már tisztán látott: őrlődésében a magány megszülte szörnyű gyermekét, a gondolat édes méregként ömlött szét teste minden tagjába.
Megölöm. Nem lehet másként. Nem lesz másként! Így álljak eléjük? Íme, szeretett földitek, frissen kinevezett bírótok ennyit ér? Mi egyebet tud még a Tiszttartó? Erzsi vallott? Lehetetlen, nem olyan, nincs az az Isten! Egyetlen Erzsi, Erzsim! Magda… Mit mondjak neki, édes Istenem? Soha meg nem bocsáthat nekem és Erzsinek, soha, soha… Nem, nem, inkább a halál… De nem az enyém. Legalábbis először.
Megölöm. Hallod Árpi? Talán mégis korábban találkozunk, mint gondoltuk volna, hehe… Megölöm. Ez a legjobb, igen. Hát nem ezzel is őket szolgálnám? Elég ideje szívja már a falu vérét, a mi vérünket! Ha nem lenne az átkozott, minden jobb lenne! Már rég iparunknak kéne lenni, műhelynek, útnak, erre? Aki a helyébe lépne, az sem tudna ennyi kár okozni! Egy tolvaj féreg, amit el kell tiporni, hogy még az emléke se maradjon meg!
Megteszem én, ti kalászok, ti legyetek tanúim rá! A két kezemmel, ha másként nem! Hallod Tiszttartó!? Én fiú, én!? Bűnös vagyok igen, bűnbe estem, de te sem vagy egyéb és most megkapod méltó büntetésedet!
A tornácon koppan sarkam. Egy karnyújtás az ajtó. Feltépem. Recseg.
– Öcsém! A legjobbkor. Befelé, befelé, befelé, sok dolgunk van! Éppen érted küldettem volna, kész csoda, hogy erre jártál. Az urak itt csak társaság, nem harapnak. Nagyot.
Vagy nyolc tagbaszakadt alak között ül. Mély árnyékot vetnek rá. Fejével int, hellyel kínál. Sült hús illata terjeng a levegőben. Reccsen alattam egy szék.
– Csak ha nem bánod, persze, én ilyenkor szoktam. Nem tudom megállni. Bevallom, ezt egészen kocakora óta lesem már, azóta nyeldeklek. A Knézicséké volt, de megakadt rajta a szemem. Hát most megvan. Folyton felhajtották a messzibe makkolni, megérte. Láttad volna, amikor levágattam! Majd esznek kását, jó ám az is, én már csak tudom. A következőt majd te fogod le, magam vágom majd. Mit szólsz, mi? Nem is kell mellé mindenféle marhaság. Még egy pohár bor se. Csak a vér. Csak ez, ni? Te is így szoktad, nem?
Nyelek. Szívem torkomban dobog. Hátamat csupa veríték. Most kezd rázni a hideg. Látja. Nincs messze tőlem, az asztal túlvégén.
– Szegény ember vagyok, megvallom. Ez itt a mindenem. Végre-valahára még egy jó koponya is akad errefelé, egy jobbacska falat, és csend! Azok csak szájalni tudnak, de azt nagyon. Állandóan, megállás nélkül. Hajh. Egy nappal közelebb a koporsóhoz, mi? Pedig vannak még ötleteim. Na, egészségünkre!
Vág. Tányérján híg lévé keveredik a vér és húsnedv. Hosszú, míves kése felsikolt. Az asztal üres: a tányéron kívül nincs rajta egyéb. Nekem az illatot szánta. Mögötte rezzenéstelen húsfal feketéllik, arcuk elvész a sötétben.
– Vajon éjjel is lehetne úgy érezni az idő múlását, mint nappal, ahogy az a fene korong keresztülvándorol az égen? El sem tudom képzelni, mindig úgy meglep a hajnal, ahogy eljön. Talán csak amiatt, mert egyszerűen nem vagyok hozzászokva az éjjeli élethez, pedig aki jártas benne, minden bizonnyal egészen könnyedén meg tudja állapítani, hogy hol is jár. Más íze lehet a friss alkonyatnak, amikor éppen nyugovóra tér mindenki, de még nem járnak messze álmaikban és a mély sötétség között, amikor a házat is ki lehetne lopni alóluk. Vagy még rosszabb, ne adj Isten. Nem mintha tudnám, persze.
Egy verítékcsepp indul meg halántékomon.
– Nappal természetesen mindez könnyű: egyedül az egyre nyúló árnyékokat kell figyelni, s nemsokára vége. Majd egyszer talán meglelem a nyitját. Vagy akár te is megtaníthatsz rá. Ha tudsz róla valamit, persze. Hah, egyre inkább alig tudok ellenállni a hívásnak: ha beköszönt az éj, nincs kedvem nyugovóra térni. Otthon vagyok benne. Sajnálok ide visszajönni, eltenni magam. Még olyan sok tennivaló van. Ahogy te is biztos kezded érezni.
Újabb harapás. Teleszívja tüdejét.
– Ennek tetejébe, a doktor azt mondja, hogy ilyenkor már csipegetni sem kéne. De ha egyszer kívánja a test? Ki vagyok én, hogy ennyi keserves év után ellentmondjak neki? Majd emlékeztess kérlek, hogy okvetlen szóljak ennek a Knézicsnek, hogy remekül hízlalta. Megyünk a következőért. Fene egy dolog ez, ki érti… Ha az ember tudja, hogy nem kéne, rögtön megmozdul benne valami. De most te mesélj: neked hogy ízlett az új hús?
Öklöm újra elfehéredik.
– Azért a régit se feledd. Hehe.
Szegedi Kenéz István: Útközben
Ida a bal kezében vitte a mosóport, hogy a parizer és a chips ne vegye át a magnólia illatot. A családi csomag súlyától már zsibbadtak az ujjai. Sietett. A parktól még két sarok hazáig. Az ivókúttól szokta számolni a lépéseket. Mindig a felfestett gyalogos sáv szélén közlekedett, szorosan a szaggatott vonal mellett. Szerette az útburkolati felfestéseket. Bár tudta, hogy tévhit, mégis úgy érezte, védelmezik. A zebrán igyekezett a fehér sávokra lépve átkelni, mert biztonságosabbnak tűntek számára az úttest többi részénél.
– Nem! – harsant fel váratlanul egy torokhang, kizökkentve a számolásból.
Már megint a kutyás nő, a leopárd mintás nadrágos. A járda mellett állt, pórázzal a kezében.
Ida a cipője orrára fókuszálva közlekedett, de most kénytelen volt megállni, mert a nő közben kirángatta a spánielt a fűből, és félig elfoglalta a járdát. Mennie kellene, mert a késés Laci miatt katasztrófa lett volna, de a látvány fogva tartotta. A nő konok céltudatossággal bánt a kutyával, akár egy idomár. Ida félt az ilyen emberektől, mert rögtön felismerték rajta a gyengeséget. Igazság szerint nem csak a határozott emberektől tartott, hanem jóformán mindenkitől.
Úgy érezte, hogy olvasnak a gondolataiban, hogy deviánsnak tartják. A buszon hallotta régen ezt az idegen szót. Megtetszett neki, mert olyan előkelőnek hangzott. Később nézett utána a jelentésének. A másság érzet már gyerekkora óta megkeserítette a mindennapjait.
Egyébként Laci is pont így szokott viselkedni vele, mint ez a nő a szerencsétlen spániellel. Ugyanilyen fenyegetően emeli fel az öklét, ha nem ugrik az első szavára. Most is sietnie kellene, mert a férfi otthon döglik a kanapén a tv előtt, és várja. Nem őt várja, hanem a sört. Alkalmi munkákból él, de másfél hónapja nem dolgozik. Állítólag megemelte magát. A hitelesség kedvéért néha látványosan szenved. Teljesen feleslegesen, mert úgysem merné megkérdezni tőle, hogy mikor megy el újra dolgozni.
Ennél sokkal kevesebbért is eljár a keze.
– Nem tehetek róla, az ideg végett van – ezt szokta mondani később a békülékenység jeleként. Egyszer próbálta kijavítani, hogy nem végett, hanem miatt, de a férfi nem is értette, hogy mit akart közölni vele. A bántalmazás után egy-két nap múlva valami édességet szokott hozni, a múltkor éppen krémest. Az édességért cserébe viszont elvárja, hogy aznap lefeküdjön vele.
Na, az egy kicsit nehezebben szokott menni. Ezt el sem merte mondani Zoénak.
Hiába a legjobb barátnője, úgysem értené meg. Időnként, amikor meglátja a vastag alapozót a szeme körül, amúgy is mindig rákezdi:
– Miért nem küldöd már végre el?!
– Elküldeni! Na persze! Mintha az olyan könnyű lenne! És a hitellel mi lesz?!
Laci mindenáron autót szeretett volna, ezért nemrég személyi kölcsönt – közel két millió forintot – vettek fel az ő nevére, mert neki volt bejelentett munkahelye. A vásárlás öröme azonban nem tartott sokáig, mert néhány hónap múlva a férfi összetörte az autót, és a BMW totálkáros lett. Azóta nincs kocsi, de a hitelt még több mint három évig fizetni kell. Ha elküldené, biztosan nem adna pénzt a tartozás rendezésére. Márpedig az ő keresetéből nehezen lenne megoldható a lakásfenntartás mellett a törlesztőrészlet fizetése is.
Már hét éve együtt van vele. Alaposan kiismerte. Tudja, hogy mit szabad mondani neki, és mit nem. Ettől függetlenül azonban rendszeresen előfordul valamilyen váratlan dolog, amit a férfi az „ideg végett” nem tolerál. Pedig kezdetben olyan jól indult minden.
– Alfonz! Hát hiába beszélek magának?! – térítette vissza a jelenbe a kutyás nő elfojtott indulatról árulkodó kérdése, amit egy közepes erejű legyintés követett a pórázzal a spániel hátára. A nő ekkor vette észre, hogy tanúja is van a tettének.
– Most mit nézel?! – kérdezte agresszíven. – Nem tetszik valami?! Felőlem rendőrt is hívhatsz!
Az utolsó mondat visszahangozni kezdett Idában: – rendőrt is hívhatsz, rendőrt is hívhatsz… Erősen gondolkozott, honnan ismerős számára a szöveg. Becsukta a szemét, hátha ez segíti az emlékezést. A következő pillanatban különös érzés fogta el.

Hozzászólás