Barion Pixel

Regényíró verseny középdöntő 3. hét

Fanni Sacerdoss: Vigyázz, mit kívánsz
A vaksötét egy pillanatig tartott csupán; utána végeláthatatlan, fehér fényárban suhantam, mint valami földöntúli, irány nélküli szabadesésben.
Ez álom, csakis az lehet. Másként hogy a fenébe száguldozhatnék a Jóisten ereiben? És mégis miért adok ilyen vicces hippinevet ennek a testen kívüli élménynek, ahelyett, hogy halálra rémülnék tőle?!
Nem volt időm átgondolni. Puhán és sértetlenül landoltam egy félhomályba burkolt, barlangszerű szobában, legalábbis a falképződmények cseppkőnek tűntek. Meztelen lábam hevült kőpadlót ért, felfokozva éreztem minden apró egyenetlenségét, kellemesen masszírozta a talpam görbületét.
Erős, nehéz illat terjengett a levegőben, tömjén, ezer közül is felismerném. Mégsem zavart, nem feszítette úgy a halántékom, ahogy szokta, inkább csak átfolyt rajtam, sejtelmesen, mámorosan, lüktetőn. Kozmosz voltam, semmi sem fájt, égitestként keringettem ezeket a különös tapasztalásokat.
És akkor ott állt ő, háttal nekem, nagyjából öt méterre. Figyelemre méltó termetéből férfinak tippeltem, bár a pontos körvonala rejtve maradt: testét csillogó, foltos szőrme takarta, leopárd vagy jaguár bundája lehetett. Még a nyakszirtjét sem láttam, se koponyájának hátulját, kapucniként hordta az állat preparátumként megmunkált, szétfeszített állkapcsú fejét.
Nem mozdult, csak megszólalt. Elképesztő orgánum volt, baljós és lágy, mint amit násztáncba oltott szentségtörés ringat.
– Mondd, hogy kerülsz ide?
Hát, ezt én is nagyon szeretném tudni. Meg azt is, hová tűnt a szívverésem.
Őszintén érdekelt a válasz ezekre az égető kérdésekre, valahogy mégis az bukott ki belőlem:
– Te is forró vattacukornak érzed az ujjbegyeidet?
Ingerülten morgott, nyers vadsággal, mintha a palástként viselt nagymacskának nemcsak a bundáját, hanem a vérmérsékletét is magára öltötte volna. A hang végigdörrent a barlangon, a csontjaimmal rezonált, végül a medencém mélyén vert visszhangot.
Sikamlós víziókkal összefonódó, sóhajfakasztó visszhangot. Szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy férfivel állok szemben.
– Nem – recsegte határozottan –, és te sem fogod sokáig. Amint a halálod előtt felszabadult kémiai vegyületek elenyésznek, elmúlik ez a jóleső eufória és visszatér a normál érzékelésed.
Meg akartam neki mondani, hogy ezekkel a morbid viccekkel nálam akár még sokra is viheti, mert bírom a fekete humort és nem vagyok ijedős, de amint szóra nyitottam a szám, a férfi eltűnt.
És a helyén hegedű jelent meg. Könnyedén levitált a légüres térben, mintha egy láthatatlan virtuóz játszott volna rajta, magától zenélt: vonója drámaian siklott a húrokon, lassú melódiára cserélte az eddigi békés csendet.
Ez a szürreális kép és a pulzusom feltűnő hiánya kicsit azért elgondolkodtatott. Tényleg arról álmodom, hogy meghaltam?
– Mekkora hülyeség! A pszichológusom lubickolni fog ebben a sztoriban. Így is azt hajtogatja, hogy az egyik legtraumatizáltabb huszonéves nő vagyok, akit valaha kezelt, mit fog szólni, ha elmesélem neki ezt az elcseszett szexálmot?
A férfi karcos baritonja ezúttal mintha az összes égtáj felől egyszerre zengett volna, őt magát azonban továbbra sem láttam.
– Ez nem álom – mennydörögte sehonnan és mindenhonnan, mire én hangszórók után kutatva, nyakamat törve forgolódtam. Egyet sem találtam. – Lena!
– Ööö, igazából Flare. A nevem Flare. A tiéd?
Nem felelt, a mögöttem húzódó térben viszont változást észleltem. A zsigereimben éreztem az energia cserélődését, hullámai a hatodik érzékembe fodrozódtak, mint mikor valaki rádöbben, hogy figyelik. Biztos voltam benne, hogy a férfi az, amikor azonban hátrapördültem, egy alacsony, göndörhajú lánnyal néztem szembe.
– Nagyuram – bámult rám megfejthetetlen tekintettel, noha a megszólítást egyértelműen nem nekem címezte –, hogyan lehetséges ez?
A férfi hangja ostorként csattant a túlvilági bemondóból.
– Ezt ne most beszéljük meg! Vidd innen, szállásold el, tedd a dolgod! – Majd jóval hűvösebben, szinte komoran hozzáfűzte: – Nem érzem őt, áthatolhatatlan. Semmit nem tudok róla.
Bármit is jelentett ez a lánynak, megrémült tőle. Elismerésre méltó gyorsasággal rendezte a vonásait, de én láttam, ahogy kitágul a pupillája és aprót rándul a válla.
– Most velem jössz – szegte fel az állát, durván megragadva a karom.
Az álombéli jókedélyem kezdett megbicsaklani. Mit is mondott a férfi a csökkenő eufóriáról?
– Nem lehetne mégiscsak most megbesz…? – próbálkoztam, de a mondat második felét elnyelte a körülöttünk támadt örvény. A világ forogni kezdett, a fejem kótyagossá vált, a körvonalak elmosódtak.
És még a hegedűszó is elhallgatott.

Fiona Martes: Aurei és a sárkány aranya

Levertem a havat a hótaposómról, és körbenéztem a zsúfolt bárban. Szerencsére nem láttam magam.
A bejárati ajtó mögöttem a falnak csapódott, az ivó egy pillanatra elnémult. Hátralestem az ép szemem sarkából. Ő az, a férfi a látomásomból.
Nem vártam be, a pulthoz furakodtam, és kecsesen felültem a bárszékre. A saját százötven centimmel ehhez ugranom kellett volna, de Hófehér – így neveztem el azt a szépséget, akivel előző éjjel testet cseréltem – magas volt. Szerelmi alkunak indult, de amikor meghúztam a körülötte fodrozódó sorsszálakat, egy kincs képe villant fel előttem, ami kell nekem.
Improvizáltam.
A hullarészeg Hófehér simán ráállt a megvariált ügyletre: odaadta a testét egy hétre a leendő lélektársa nevéért. Igaz azt elhallgattam előle, hogy ráveszem a férfit egy kincsvadászatra.
Sose üzletelj egy boszorkányvándorral.
Koktélt rendeltem, a cukor ma nem az én vonalaimnak árt. A bárpult mögötti tükörben lestem a hatalmas férfit, ahogy utánam szimatol a tömegben, de közeledés helyett egyre távolodott. Sárkányalakváltó létére gyenge a szaglása. Lehet, hogy náthás? A pultoshoz fordultam, el akartam hinteni neki, hogy egy megbízhatatlan barátnőmmel találkozom, de a koktél erősebb lehetett a szokásos italomnál, mert összeakadt a nyelvem. Félretoltam a szívószálat.
Egy finom érintés a vállamon.
– Megvagy! – A férfi baritonja bizsergette a bőröm, a tükörben elkapta tekintetem egy delejes kék szempár. Ahogy rám kacsintott, elszorult a torkom.
Hiszen ez egy tündér! Akkor hol a sárkány?

A tündér felé fordultam, a pilláim alól mértem fel őt, nehogy megigézzen.
Kopott pólója megfeszült hegynyi vállán, izmos karján egy jégkék sárkánytetoválás kígyózott fel egészen a nyakáig. Nem élethű, hanem élő! Meg sem próbálta a ruhái alá rejteni a familiárisát az emberek elől, akik tudhattak rólunk, de nem igazán hittek bennünk, lefoglalta őket a mobiljuk. A látomásbeli sárkány a tündér familiárisa. Szokatlan társulás.
Ráérős félmosollyal viszonozta a szemlém. Ahhoz képest, hogy egy jégsárkány hostja, elöntött a forróság az intenzív tekintetétől. Nem kellett vonzalmat mímelnem, úgy látszik, a testcsere a párosodási hormonokra is kiterjedt.
Kacéran mosolyogtam rá, Hófehér karcsú testében nem találhatott hibát: haja, mint az ében; bőre, mint a hó; ajka, mint a vér és ép szeme, mint a smaragd. Amikor a szemkötőm alól kikúszó bíbor heghez ért, elkomorult az arca. A fenébe! Nem egy harmónia kereső tündérre készültem. A testcsere nem hat az átoksebekre. A bal szemem örökre eltorzította egy átgondolatlan igézet, már csak az árnyvilágot láttam vele a valóság zavara nélkül.
Ezért voltam most itt.
Hat napom van. Rávenni a sárkányt, hogy vigyen a kincshez; mielőtt a Mester rájön, hogy elmaradtam a taksával… Egy napot máris elvesztegettem.
Megkeseredett a nyál a számban, nagyot kortyoltam.
Az ujjaim köré kéne csavarnom Őt, de nem tudtam mit mondjak.
A civilizált tündérnek nem voltak ilyen gondjai:
– Oberon – nyújtotta a jobbját. Meleg tenyere körülölelte az enyémet, mást vártam egy hűvös tündértől. Sosem gondoltam, hogy a tenyerem erogén zóna lehet. Elmerültem az azúrkék szempárban, az aggályaim elhalványultak. Ez nem én vagyok! Delej? Hátrahőköltem. Rögtön eleresztett.
– Hatalmas tündérnek neveztek el, tényleg? – próbáltam oldani a paranoiám okozta feszültséget.
– A tündérkeresztanyám látnok. – Pontosított faarccal, de a szeme gyanúsan csillogott.
– Aurei. – Basszus, Hófehérként akartam bemutatkozni.
– És még te szurkálódsz a nevemmel, aranyos? – nevetett.
– Az öreganyám szereti az aranyat – grimaszoltam.
Összemosolyogtunk. Amikor rájöttem, megint óvatlanul szemezek vele, elkaptam a tekintetem.
– Kikhez tartozol? – komorodott el. Viccelődésnek vége. Rájött, hogy nem vagyok ember. Jóképű, feltehetően gazdag és okos is. Irigység mart a gyomromba. Mindig a szépségeknek jutnak az igazi férfiak.
– A boszorkányokhoz – csúszott ki a számon. Ez hivatalos, ma hibát-hibára halmozok.
A sárkány szeme felpattant a tündér nyakán és rám szegeződött. Jeges levegő csavarodott körém, hideglelősen karoltam át magamat.
Ajaj! Eltaszíthatja egy familiáris a hostja párját? Kiszúrhatja, hogy kamu lélektárs vagyok? Verejték csordult le a gerincemen. A sárkányok még a tündéreknél is jobban utálják a fajom, szerintük loptuk a mágiánkat, mert fókuszt használtunk hozzá.
A hüllő ovális pupillájára szűkült a világom. Egy rossz mozdulat, és testet ölt, hogy széttépjen. Az óidőkben vérrel engesztelték ki a sárkányokat, és én át akarom őket verni… A tündértől tartottam, pedig a sárkánytól kellett volna.

 

Hozzászólás