Barion Pixel

Regényíró verseny középdöntő -első hét

Emily Grant: Nem rólunk szól

Vajon megérkezett már? A karórámra pillantok. Este hét órára beszéltük meg. Már hét óra huszonöt perc van. Odakint még mindig úgy tombol a vihar, mintha az esőcseppek át akarnának törni a kávézó hatalmas üvegablakán.
Szeretem ezt a helyet. A város szélén van, és innen pont látni a világítótornyot a távolban.
Körülnézek. Nem tudom a vendégek közül melyik lehet Willow. A sarokban egy szőke nő ül a kisbabájával. Hiába ringatja, a kicsi nem hagyja abba a sírást. Nem hiszem, hogy Willow-nak lenne gyereke. Azt meg pláne nehéz elképzelni, hogy ide is hozná, hisz ő sem tud rólam semmit. A tekintetem egy férfire téved, aki ír kávét kortyolgat. A szakálla foltokban ősz, a felkarjára hatalmas sárkány van tetoválva. Hacsak Willow nem hazudott a koráról és a neméről, ő sem lehet az. Végül az utolsó vendégre nézek. A fiatal lány épp beleszórja a szájába a cukrot, amit a kávéjához adtak. Akkora műkörmei vannak, hogy csoda, hogy bármire is használni tudja a kezét. Hogyan lehet ekkora körömmel létezni? Ha ő Willow, meg fogom tőle kérdezni.
Ahogy előkapom a telefont, remeg a karom. Talán mégsem volt jó ötlet egy vadidegennel találkozni. Nem, most csak a paranoiám beszél belőlem. A normális emberek ezt csinálják. Bár a legtöbben ismerkedés céljából, és a találkozó előtt látnak egymásról fotót. Nálunk ezek nincsenek érvényben.
Én sem vagyok a pontosság mintaszobra, de húsz perc eltelt. Megnyitom a discordot. „Hol vagy?” Nincs válasz. Talán lemerült a telefonja. A következő pillanatban egy fiatal nő ront be az ajtón. Rövid, fekete hajából facsarni lehetne a vizet, néhány tincs a homlokára tapad. Nem szokta nézni az időjárás-előrejelzést? Vagy ennyire mazochista?
Zavartan ide-oda kapkodja a tekintetét, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Pötyögni kezd a telefonján, mire üzenetem jön. A megérzésem nem tévedett. Intek neki.
– Szia! Ne haragudj a késésért – mondja, mialatt helyet foglal. Sötét szeme érdeklődőnek tűnik.
– Csak a vihar miatt bocsátom meg.
Gödröcskés mosollyal reagál.
– Willow Blake – szólal meg némi hezitálás után.
Azt hittem ő is álnevet használ a discordon.
– Austen Stevens. Szóval, ez az igazi neved is?
– Igen. Te nem fogod elárulni a tiéd?
– Mondtam, hogy nem fedem fel magam az olvasóimnak.
Most találkozok először valakivel, aki olvasta a könyveimet az interneten. Szeretnék kipróbálni egy új technikát az íráshoz. Szükségem van valakire, aki eljátssza velem a következő regényem jeleneteit. Állítólag ez segít meghozni az ihletet. Sajnos mostanában nehezebben jön, mint eddig.
Amikor kiírtam az oldalamra, hogy ehhez keresek egy személyt, Willow volt az első jelentkező. Azzal írt rám, hogy ez a szerep pont neki lett kitalálva, és azt állította, a segítségével megírhatnám életem legjobb regényét.
„Ezt mégis miből gondolod?”
„Bízz bennem. Én kellek neked.” Aztán megnéztem a többi jelentkező levelét. Ők is hasonló dolgokat írtak, hogy felkeltsék a figyelmem. Úgy döntöttem Willow-val találkozom legelőször. Persze nem a sablonos indoka miatt, hanem mert ő volt a leggyorsabb.
– Szóval, – kezdek bele, mire kíváncsian előrébb dől a székben. – Mint azt tudod, nagy olvasótábort építettem fel az interneten. Olyan emberre van szükségem, aki komolyan veszi a közös munkát. Honnan tudjam, hogy érdemes téged választanom?
– Rám van szükséged, ez fix – jelenti ki.
– Ennyi? – vonom fel a szemöldököm. – Ezt már üzenetben is leírtad, de nem igazán győztél meg vele.
– Válassz engem, és bebizonyítom.
– Egy állásinterjún is ezt mondod?
– Miért kell ilyen hivatalosnak lennünk? – ráncolja a homlokát. – Ez számomra nem munka. Szívesen csinálom.
– Mit hozhatok a Hölgyeknek? – lép oda a pincér az asztalhoz. Mindketten matcha latte-t rendelünk.
– Tudod, ehhez az egészhez szükség van beleélőképességre, kompromisszumokra és szabályokra – mondom két korty között. – De te semmit nem mondasz magadról. A lelkesedés nem elég. Mi az, amit nyújtani tudsz?
– Bárki lehetek. Elvált negyvenes apuka, vezérigazgató-nő, depressziós tinédzser – sorolja. –Szeretem más emberek szerepét felvenni. A visszajelzések alapján jól is csinálom.
– Visszajelzések?
– Tíz éve benne vagyok egy szerepjátékos közösségben, és drámaórákra is járok. Van gyakorlatom.

Farkas Heni: Olaszból szeretettel

– Készítsék a műtőt!
– Félre, kérem! Adjanak helyet!
Rohantam az orvosok és a mentősök mellett, még mindig Fabio kezét szorongatva. Egy éles kanyar után feltűnt a műtő kétszárnyas ajtaja. Egy nővér megragadta a karom, majd ellentmondást nem tűrve egy váróterembe kísért. A fehér falakon és a vízautomatán kívül nem sok dologra emlékszem. Reszketve rogytam le a kopott, műbőr kárpitos fotelbe.
Mély levegőt vettem, próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, de a sírás mégis maga alá gyűrt. Lábamat felhúzva, reszketve ringattam magam. Talán percek teltek csak el, de az is lehet, hogy órák, fogalmam sem volt. Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. A térdemet bámulva tanakodtam, hogy hogy lehetne ennél is jobban elcseszni egy nyaralást. Már az is elképesztő, hogy a kórházig élve eljutottunk.
Fabio a műtőben, én egy váróteremben, az apja meg Olaszország másik végében. A fenébe, Marco! Még csak fel sem tudtam hívni! Hátra döntöttem a fejem, sóhajtva kifújtam a levegőt. Tárcsáztam. Két csöngés, kattanás és fogadott apám mély, recsegő hangja a vonal másik végén. Hirtelen a magány már nem is volt olyan nyomasztó.
– Hallgatlak!
Mit mondjak neki? Mivel lehetne jellemezni ezt a katasztrófával egyenértékű kirándulást?
– Ana, az istenért! – emelte meg a hangját Marco. – Szólalj már meg!
– Papa – suttogtam. – Fabiot lelőtték.
Nem mertem levegőt venni, féltem, hogy mit fog válaszolni.
– Hol vagytok? – kérdezte csendesen.
– Palermoban.
– Mi az ördögöt kerestek ti ott?
– Csak…
– Hogy van Fabio? – fojtotta belém a szót.
– Műtik.
– Egy óra és ott vagyok.
Bontotta a vonalat. Reszketve ejtettem le a kezem az ölembe. Istenem, kérlek! Csak ne legyen baja!

A percek csigalassúsággal vánszorogtak előre. A nővérek és az orvosok le s föl rohangáltak, én pedig bezárva éreztem magam azon a pár méteren a váróteremben, ahol lassan lukat jártam a padlóba. Lépteket hallottam közeledni, de már el is tűntek. Dühösen toporogtam. Kezdenem kellett magammal valamit. Tudnom kell, mi a helyzet?
– Le kell nyugodnod, Anna! A fenébe is! Nem lesz semmi baja! Nem lehet semmi baja. Kérlek, ne legyen semmi baja!
– Ana!
Az ajtó felé fordultam. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor megpillantottam Marcot. Felé léptem, a nyakába csimpaszkodva megint gyereknek éreztem magam. Ha ő itt van, Fabionak már nem eshet baja. Papa mindent elrendez majd.
– Mit kerestek itt? – szorított magához.
– Mi csak segíteni akartunk – suttogtam reszketve.
– Megmondtam, hogy nem a ti dolgotok. Moretti üzlete az én gondom.
– Tudom, de…
– De a makacsságotok miatt most majdnem tragédia történt.
Marco eltolt magától, de a karomat tovább szorította. Egyszerre láttam a tekintetében haragot és aggodalmat. Nagyot sóhajtottam, a vállaimat feszítő merevség lassan engedni kezdett.
– Le kellett volna beszélnem – kezdtem bele. – De tudod, milyen. Csak segíteni akart. Aztán a dolgok valahogy… elszabadultak.
Marco a székhez vezetett és érdeklődve fordult felém. Légzésem kezdett visszatérni a normál ritmusába, ahogy összeszedtem magam. Gondolatban visszatértem pár órával azelőttre, amikor Fabioval a kávézóban várakoztunk, majd beszélni kezdtem.
– Késnek – toporgott türelmetlenül a férfi.
Tekintetével a teret pásztázta, lába ütemesen járt fel-le.
– Itt lesznek – próbáltam nyugtatni. – Stefano hívott ide. – Egy gondolat azonban nem hagyott nyugodni. – Fabio, mondd, mennyire bízol meg benne?
Fabio tekintete megállapodott rajtam. Mélykék szemével szinte lukat égetett a mellkasomba. Az asztal alatt tenyerével finoman megszorította a combomat.
– Stefano nem a legtisztességesebb életet éli, de nála jobb barátom sosem volt. Bízom a szavában! Te pedig bízz az enyémben!
– Bízom, de ha ez az egész félrecsúszik, az apád megöl bennünket. Feltéve, ha a barátod nem teszi meg előbb.
Fabio ajka mosolyra húzódott. Arcomat két keze közé fogva csókot nyomot a homlokomra. A tenyeréből áradó hő a bőröm alá kúszott. Jókedve oldotta bennem a feszültséget, de közel sem voltam nyugodt. Ez a hely, az egész város bosszantott. Rossz előérzetem nem hagyott nyugodni, mióta leszálltunk a repülőről. Ez az egész Moretti-ügy kezdett túlságosan is elhúzódni. Marco sokszor került már hasonló helyzetbe a beruházások során, de még sosem volt senki ilyen kitartó.
Pietro Moretti étterembiznisze volt talán a leghíresebb Olaszországban. Az új firenzei vendéglőjük viszont megbukott a telekvásárlásnál. A részleteket Marco nem osztotta meg velem, de annyit sikerült elkapnom a Fabioval folytatott beszélgetéséből, hogy Moretti nagyon számított a Bartolone család jóhírére a hatósági ellenőrzéskor.

 

 

 

Hozzászólás