Az életünket az első pillanattól az utolsóig átszövik az érzelmeink. A boldogságunk, reményeink, bizonytalanságaink, félelmeink. És én mindezt érzem, azt is, ami nem a sajátom.
Főleg azt.
A férfi előttem halk puffanással esett össze. A feje egyenetlen vonalban vált el a testétől, groteszk labdaként gurult a lábam elé. Kék szeme üvegesen meredt rám, mintha magyarázatot követelne.
Összeszorítottam a szemem. Nem akarom ezt látni.
Mégis, mit keresek én itt?! Empata vagyok, nem egy hóhér. Nem tudtam elszakadni a szemrehányó, halott szempártól, képtelen voltam csukva tartani a szemem.
Elárasztottak a helyiségben felcsapó zaklatott érzelmek. Mély levegőt vettem és gondolatban elzárkóztam tőlük. Elképzeltem, hogy a lelkem körül vaskos kőfalat építek, amelyet minél magasabbra húzok, annál hatékonyabban zárja ki a többiek érzéseit. De az érzelmek nem hagyták magukat, beszivárogtak a réseken, átugrották a téglákat, még mielőtt fallá emelhettem volna őket. Így most nem volt olyan könnyű dolgom, mint mikor megkezdődött a nap.
Pedig az sem volt egyszerű. Amikor órákkal ezelőtt beléptem ide, a lenyűgöző csarnok lépcsőzetesen emelkedő üléssorai már majdnem teljesen megteltek a résztvevő miniszterekkel és nemesekkel. Az idebent hömpölygő arroganciától és a varázslók önnön fontosságának tudatától kiszáradt a szám, a kezem elzsibbadt. A gerincem menti izmok egyszerre kezdtek vad táncba az egymásnak feszülő varázserők energiáitól. Empataként egyértelmű volt a feszültség, de a felszínen megtévesztő nyugalom uralkodott. A jelenlévők beszélgetésének duruzsolása visszhangzott a magas falak között. Oldalra kaptam a fejem, abba az irányba, ahonnan egy erőltetett nevetés hasított az általános zsongásba. Nem láttam, ki nevetett. Az arca mindenkinek ugyanolyan komor, merev álarc, tekintete üres.
Egy viperafészek lehet ennyire békés, mint ez a terem.
– Ott fogsz ülni az első sorban. Ez most egy próba lesz, hogy hogyan tudunk használni téged – Tarik miniszter egészen közel hajolt hozzám, a fülemen éreztem nedves lélegzetét. Miközben keresztülfurakodtunk a tömött sorokon, minden fej utánunk fordult. Zavartan lesütöttem a szemem, pillantásom megakadt piszkos kötényemen, ahol még ott díszelgett a korábbi takarítás során összeszedett sáros folt. Talán a panasznapra érdemes lett volna némileg elegánsabb öltözéket választanom. Kár, hogy a miniszter ilyen hirtelen rendelt ide. Még reggelizni is alig volt időm.
Tarik miniszter nem foglalkozott a mögöttünk összesúgó nemesekkel. Egészen az első sorba vezetett, közvetlenül az Őméltóságának fenntartott emelvény elé. A székek itt félkör alakban álltak, szabadon hagytak egy pár lépés átmérőjű kis teret a meghallgatásra érkező kérelmezők számára. Tarik miniszter még itt sem engedett el, csillogó drágakövekkel borított vaskos ujjait fájdalmasan mélyesztette felkaromba, hosszú harcsabajsza megrezzent, amikor jelentőségteljesen a szemembe nézett túldíszített fejfedője alól.
– Miután vége van, maradj itt, megbeszéljük, hogy hogy válik be ez a terv – suttogta. Én bólogatva vettem tudomásul a parancsot. Amint elengedett, a gyomrom szorító rettegés azonnal megszűnt, hirtelen sokkal könnyebben vettem levegőt. Megvártam, amíg elfordul, és csak akkor sóhajtottam fel végre. A levegőnek izzadtságszaga volt. Izzadtság, és még valami, ami úgy bizsergette a nyelvem, mint a villámlás vihar előtt.
A szorongásnak van ilyen íze.
Nagy levegőt vettem és nekiláttam a feladatomnak. Óvatosan felmértem az érzelmeket magam körül. Az egyéni, apró eltéréseket, hangulatokat. Úgy képzeltem, mintha lelkemmel ki tudnék nyúlni a külvilágba, és láthatatlan kezekkel megérinthetném az embereket magam körül, így irányítottan érezhetem azt, amit ők éreznek. Ezekkel a láthatatlan ujjakkal végigsöpörtem a nemeseken és minisztereken, megpróbáltam egy általános hangulatot kiszűrni az érzelmek örvényéből, de túl sokan voltak, túl sok, egymásnak ellentmondó hangulattal.
Újból felsóhajtottam. Sajnos nem lesz ennyire egyszerű a dolgom. Egy egészen kicsit lazítottam a lelkemet védelmező falakon. A székem karfájába kapaszkodtam, lehunyt szemmel hagytam, hogy átjárjanak az érzelmek. Ez egyáltalán nem olyan volt, mint a kiképzésem alatt. Az Akadémia könyvtárában lézengő pár diák, akiken gyakoroltam, még véletlenül sem hasonlított arra a helyzetre, amiben most találtam magam. Minden izmom összerándult, a torkomban gombóccá nőtte magát a visszafojtott sikoly, amikor azonnali arculcsapásként rohamoztak meg a körülöttem ülők érzelmei. Tüzes karmokként martak a bőrömbe és úgy vájták magukat a szívembe, mintha jégkristályokkal kaszabolnák az utat maguknak a mellkasomban. Fájdalmas erővel szorítottam a karfát, úgy próbáltam uralkodni az egész testem hatalmába kerítő remegésen. A karom libabőrös lett, egyszerre dideregtem és izzadtam, a szolgálóruhám durva szövete nyirkosan tapadt a hátamra. Mintha hamut nyeltem volna, kiszáradt a torkom és furcsán érdes lett a nyelvem.
Túl sok volt ez a sok érzelem így egyszerre, ilyen intenzíven. A rettegés, a harag, az aggodalom. A mellkasom összeszorult, minden lélegzetvételem egyre hangosabban sípolt a fülemben. Hirtelen mintha elfogyott volna a levegő a szobából, zsíros veríték ütött ki a homlokomon. Minden erőm összeszedtem, hogy ülve maradjak és ne rohanjak ki azonnal valahova, ahol senki sincs, csak én és a szabad levegő. Kétségbeesetten kapaszkodtam a karfába, hallottam, ahogy megreccsen az ívelt mintákban faragott fa. Hogy képzelhettem, hogy én elbírok ezzel?!
Az érzelmek egymásra halmozódtak, mint egy szikla a fejem felett. Össze fogok törni. Megszédültem, a tekintetem elhomályosult.
Hideg veríték csorgott végig a gerincemen, miközben mély lélegzetvételekkel próbáltam összeszedni magam. A karfa hangos reccsenéssel eltört, egy szálka a tenyerembe hasított. Felszisszentem a meglepetéstől, majd még jobban hozzányomtam a tenyerem az egyenetlen fának, ahol még több kiálló szálka szúrt belém. Az éles fájdalomra figyeltem. Az volt az enyém. Minden más külső érzelem volt. A fájdalom fókuszpontként segített irányítani a figyelmem, elkülöníteni mások érzéseit, uralni a gyomromban remegő pánikot. Lassanként felemelkedett a mellkasom szorító sziklák szorítása, a szemem sarkából visszavonultak a sötét árnyak. Lehajtott fejjel meredtem a karfát szorító kezem fehér bütykeire. Szinte éreztem az ízületeimet nyikorogni, ahogy lassanként elengedtem. Pár vörös vércsepp maradt utána a megrepedt fán.
Talán mégis csak menni fog. Talán tényleg elég erős vagyok a feladatra.
Még pihegve igyekeztem lerázni magamról a didergő pánikot, amikor egy éles kiáltás hasított a levegőbe.
– Őméltósága, Alaric Primor! – jelentette be a fővarázslót az ajtónálló zengő hangja. A beszélgetés moraja azonnal elhallgatott, a csend súlyosan ült a levegőben, mint az odakint gyülekező viharfelhők.
A székemben fészkelődve nyújtogattam a nyakam, hogy mielőbb meglássam őt. Közel egy hete jöttem az Akadémia parancsára, de egyelőre még csak a miniszterek egy igen szűk köre fogadott, a primor mindenféle ürügyekre hivatkozva kitért a bemutatás elől. Pedig rettentő kíváncsi voltam rá, a történelem során legfiatalabb primorra, a leghatalmasabb varázslóra mindannyiunk közül.
Belém fagyott a lélegzet, a térdem elzsibbadt, ahogy hirtelen megéreztem a varázserejét.
Nora M. Neel: Lélektörő – Beleolvasó
