Barion Pixel

Erdélyi Anna: Tűztánc-beleolvasó

 

Ez a regény többnyire valós helyszíneken játszódik, a többi vagy az író agyszüleménye, vagy valamilyen fatális hiba eredménye. A könyv szereplői azonban egytől egyig kitalált személyek – esetükben a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.

  1. fejezet

 Hónapok óta tudtam, hogy megcsal, de nem szóltam neki. Hadd higgye, hogy profin el tudja tüntetni a nyomait. Persze nem vagyok hajlandó jó pofát vágni a dologhoz, amint rájöttem, többé nem voltam hajlandó beengedni a farkát a vaginámba. Gabika egy darabig még próbálkozott, de aztán beletörődött, hogy mindig a legalkalmatlanabb időpontokban menstruálok, és végül felhagyott a próbálkozással. Szerintem még örül is neki, hogy csak egy ágyban kell teljesítenie.

Gabikát nem én neveztem el Gabikának, a név egy csomagban érkezett a szüleivel, a szülői házzal, a végeláthatatlan családi ebédekkel és az agyonsózott húslevesekkel. Mire megismerkedtünk, már nem tehettem semmit.

Gabika, aki mérhetetlen papucssága ellenére is következetesen ellenáll az összes gáborosítási kísérletemnek, hétfőn, szerdán és pénteken rendszerint nyolc után ér haza. Választott alibije a konditerem, mert így van ürügye arra, hogy hazaérkezés után egyből lezuhanyozzon. Már két hete „sportolt”, amikor megkönyörültem rajta, és levágtam a bolti címkéket a ruháiról. Az elmúlt három hétben pedig zárva volt a konditerem, és úgy tűnik, már sosem nyitnak ki újra, de Gabika rendületlenül fújtat hazaérkezéskor, és sosem említi, hogy új helyet talált volna.

Kedden és csütörtökön általában közel egyszerre érünk haza a munkából. Ilyenkor kedvesen megkérdezem, hogy milyen volt a napja, majd hátradőlök, és hagyom, hogy a gondolataim szabadon kalandozzanak, míg Gabikából csak ömlik és ömlik a szó. Gabika monológjaira remekül lehet gondolkodni. Ha ügyesen tudsz merengés közben mosolyogni, érdeklődő arcot vágni és időnként ühümözni, nyert ügyed van.

Gabika időnként rászánja magát, és viszonozza a kérdést. Kezdetben még próbálkoztam némi kínzással, és töviről-hegyire – olykor kissé kiszínezve − elmeséltem a napomat, de egy idő után már nem okozott örömet az arcára kiülő őszinte undor látványa, így ma már beérem egy „köszönöm, jó”-val.

Ezen a kedden minden másképp alakul. Gabika leül mellém a kanapéra, felém fordul, és mielőtt feltehetném a szokásos kérdést, kiböki:

– Tudom, hogy tudod.

Aztán csak néz rám rémülettel vegyes várakozással.

Most erre hogyan reagáljak? Borítsam a bilit, veregessem hátba, netán drámai mozdulattal húzzak elő egy bőröndöt? Teátrális legyek vagy nemtörődöm? Hozzávágjak valamit, ami fáj, de nem hagy külsérelmi nyomot?

De végül csak annyit mondok:

– Jó sokáig tartott.

– Mióta tudod? – kérdezi kissé szorongva.

– A kezdetektől – vonom meg a vállam, és nem bírom ki vigyorgás nélkül. Lépéselőnyben vagyok, és ezt ő is pontosan tudja.

– Miért nem szóltál? – kérdezi elhaló hangon.

– Már ne is haragudj, de miért nekem kell tájékoztatnom téged arról, hogy rossz lukat próbálsz betömködni?

Erre nem tud mit mondani, de kis hallgatás után tovább kérdez:

– Elhagysz?

– Szeretnéd? – kérdezem gúnyosan. – Abban reménykedsz, mi, hogy elvégzem helyetted a piszkos munkát és kihajítalak?

A szemébe sem kell néznem, tudom, mire gondol. Ha nem lennék úrinő, most előkeresném a vasalót, és beleállítanám a fejébe. Meg ha tudnám, hogy hol a vasaló.

– Ne reménykedj – folytatom halkan. – Ha szakítani akarsz, keresd meg a heréidet, és mondd ki. Én nem foglak megmenteni.

Várok, nézem, ahogy próbálja összeszedni méltóságának utolsó foszlányait, nézem, ahogy próbálja kitalálni, hogyan mondja ki az sz betűs szót úgy, hogy ne úgy tűnjön, mintha csak azért mondaná, mert én utasítottam rá.

Végül inkább nem mond semmit.

– Ne aggódj – mondom neki. – Úgyis lejárt a lakástakarékom, ha már nem leszünk egy pár, majd elkezdek lakást keresni. Ha van egy kis szerencséd, tavaszra itt sem vagyok.

Gabikán látszik az őszinte döbbenet.

– De hát… a takarékot a közös lakásra…

A nevetésem elhallgattatja.

– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?

Gabika vérvörös fejjel nézi a kopott parkettát. Kicsit megsajnálom, amiért legszívesebben fejberúgnám magam.

– A költözésig a nappaliban alszom, te maradhatsz a hálószobában.

– Alszom én a kanapén – ugrik készségesen Gabika, a gavallér.

– Ne legyél hülye – hűtöm le. – Akkor hogy dolgozzak, amíg alszol?

– Dolgozol? – néz rám homlokráncolva Gabika, a figyelmes. – Mióta hozol haza munkát?

Nem „hozok haza” munkát, éjszakánként másodállásban önsegítő és életmódkönyveket fordítok angolról magyarra, lassan már két éve. Rendszerint silány, önismétlő könyvek, de baromi jól fizetnek, és legalább amiatt sem kell aggódnom, hogy mennyire vagyok jó fordító, ezeknek teljesen mindegy, mindenképp elkapkodják. Amióta magamat kell elszórakoztatnom éjszakánként, különösen jól haladok velük.

 

Budapest télen ronda, ezen nincs mit szépíteni. Szürke, latyakos, szmogos és végtelenül lehangoló, és ezen a díszfények és a gombaként szaporodó karácsonyi vásárok sem tudnak érdemben változtatni.

A lakótelepek pedig még a budapesti átlagnál is szörnyűbbek. Kinézel az ablakon, és premier plánban látod, ahogy a szemközti házban élők bagóznak, tévéznek, veszekednek, szexelnek, isznak. És ha kimenekülsz a patkánylyukadból, akkor sem lesz jobb semmi. A minap a Kondor Béla sétányon egy faszkalap fellökött és kirabolt egy banyatankos nénit. Volt rendőr, mentő, minden. Persze a messzi hetedik kerületben is történnek csúfságok, de ott legalább nem kell negyven percet gyalogolni, hogy ihassak egy jó kávét.

Ahogy a buszmegálló felé baktatok a szürke nyálkában, fejben bejelölöm a térképen azokat a városrészeket, ahol szívesen eltölteném a következő tíz-húsz évet. Van egy pár, így talán könnyebb lesz találni valamit. Igazából az sem érdekel, ha valami lepukkant kis vacak, legalább olcsóbb lesz. Csak penész ne legyen, attól kivagyok.

Persze lekésem a buszt, reggelente mindig lekésem a buszt. Állok a csupasz megállóban, még egy tető sincs, semmi, csak a tábla meg az autók meg az emberek. Előveszek egy könyvet, elvégre minek tömegközlekedne az ember, ha nem az olvasás miatt?

A második bekezdésnél sem járok, amikor valaki megkocogtatja a vállam. Ösztönösen elhúzódom, és ingerülten felnézek, egy idősebb úr kérdezi a pontos időt.

– Öt perc múlva nyolc – és már bújnék is vissza a lapok közé, de ő beszélgetni akar. Szándékosan nyitva hagyom a könyvet, és sűrűn pislogok vissza a lapokra, hátha észreveszi magát, de nem, ők sosem. Valahogy mindig előbb hagyják békén azt, aki a hírfolyamát görgeti bambán, mint azokat, akik kezdenének is valamit az életükkel.

– Mit olvasol? – kérdezi sziruposan. Hát persze, hogy tegez.

– Ezt – villantom fel egy pillanatra a borítót, és magamban felsikítok. Túl korán…

– Hehe… És hová mész?

– Dolgozni.

– Hol dolgozol?

Közöd??

– Itt, a kórházban.

– Irodába’ vagy?

Veszek egy nagy levegőt.

– Nem, orvos vagyok.

– Hehe… Nem nézel ki orvosnak.

Itt elpattan bennem valami, szívesen megkérdezném tőle, hogy mitől néznék ki orvosabbnak, ha fehér köpenyben és fonendoszkóppal a nyakamban várnám a buszt, vagy ha heréket tárolnék a bugyimban, de nem merek megszólalni, mert félek, hogy addig üvöltök vele, míg szívrohamot nem kap, és akkor biztos, hogy soha nem érek be dolgozni. Sajnos a pasas ezt nem érzékeli.

– És mióta vagy orvos, kedveském?

– Nagyon kérem, ne kedveskémezzen – felelem halkan, de határozottan.

Láthatóan meglepődik.

– De hát akkor hogyan szólítsalak?

– Doktornő. Viszontlátásra.

Tüntetően belemélyedek a könyvembe, és elképzelem, ahogy a pasas békává változik, egy szép, kövér békává, amiket a gólyák is imádnak. Ő egy darabig még magyarázza, hogy hát ő elmúlt nyolcvan, és unokái, sőt dédunokái vannak, aztán feladja és arrébb megy, és már sosem lesz lehetőségem megkérdezni tőle, hogy vajon velük is ekkora tisztelettel bánik-e, mert bezörög a megállóba a busz.

És még csak szerda van…

 

Sokan félnek a halottaktól, pedig többnyire ártalmatlanok. Nem bántanak, nem beszélnek, ha meg nagy ritkán mégis történik valami incidens, a legtöbben nem is értesülnek róla. Szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a halottak ártalmatlanok, pont.

Sokan félnek a patológusoktól, mert azt hiszik, hogy egész nap a halottakban turkálnak, és emiatt (is) furcsák. Pedig csak összekevernek bennünket a boncmesterekkel, ők tényleg egész nap a halottakban turkálnak, és sokkal furcsábbak, mint mi.

De igen, ez tény, a patológia sokszor a furcsa emberek gyűjtőhelye. Ide menekülnek azok, akik nem szeretnének rivaldafényben pompázó sztársebészek és nőgyógyászok lenni, vagy napi tizensok órában fertőző betegek között rohangálni, de szeretnék használni az eszüket és a háttérből dolgozni nagyjából mindenki keze alá. És persze néha halottakban is turkálunk, és igen, rendszerint éhesen jövünk ki a boncteremből, mert azért a sztereotípiáknak is meg kell felelni.

A mi csapatunk is csupa különcből áll, szerencsére többnyire jó értelemben. Az egyetem után rögtön itt kezdtem el dolgozni, és azóta sem éreztem úgy, hogy lelépnék innen. Ez a csaknem tíz év szép kis rekord, a szülői házat leszámítva sehol sem maradtam még ilyen sokáig.

– Szia, Mari!

– Szia, Mari!

Mária és Mariann, a két Mari. Együtt kezdtünk, együtt szakvizsgáztunk, egy szobában dolgozunk. Az egyetem utolsó éve óta ismerjük egymást. Én mindent tudok róla, ő többet tud rólam, mint a családomat leszámítva bárki más. A többiek az osztályon néha kicsit félnek tőlünk. Néha talán jogosan is.

– Mi újság? – kérdezi Mari, amíg én behajítom a táskámat a szekrényembe, és elkezdem lehámozni magamról a kabátomat.

– Rájött, hogy rájöttem – felelem. Mari kaccant egyet és hátradől.

– Na mesélj.

– Nem nagyon van mit – vonom meg a vállam.

– Elhagyod végre?

– Még mindig nem szakított velem.

– Na ne már! – úgy röhög, mint aki inkább beszólna valamit, de nem akarja megbántani a másikat.

– Mert? Szerintem aki félrekúr, mert túl gyáva ahhoz, hogy szakítson és beismerje, hogy mással akar lenni, annak nem lehetne jobb büntetést kitalálni ennél.

– Na jó, de ezzel magadat is szívatod! Meddig akarsz még ott dekkolni?

– Nyugi, azért elkezdek lakást keresni. Addig meg legalább közel a kórház.

– Szerintem akkor is gáz egy kicsit, hogy így rátelepszel – mondja ki végre Mari. Felvonom a szemöldököm.

– Ő csalt meg engem. Az erkölcsi fölény az enyém.

– Ez igaz – feleli Mari, és visszabújik a mikroszkópjába.

 

A napok lelassulnak, főleg, mióta Gabikával abbahagytuk ezt az idétlen színjátékot. Ő éjszakánként egyenesen aludni megy, már nem kell elrejtenie az idegen illatot, a nőjénél fürdik. Hogy miért jár még haza egyáltalán aludni, nem tudom, szerintem megszokásból, vagy talán a másiknak is van otthon valakije, aki még azt hiszi, hogy van ott bármi keresnivalója.

Én a magam részéről dolgozom egész éjjel. Hálistennek van mit csinálni, amint hazaérek a kórházból, töltök egy nagy pohár tejet, és már neki is látok, rendszerint csak vacsorázni állok meg. A régi praktikák még működnek, így napi egy-két óra alvás után viszonylag frissen esem be a kórházba, és minden kezdődik elölről.

A feszített tempónak azért megvan az ára. Mari már napi rendszerességgel kérdezget aggódva, és a rezidensek a szokottnál is nagyobb ívben kerülnek ki a folyosón.

Ülök az asztalomnál, a mikroszkópomra meredek, és a pávakék borítékot forgatom a kezemben. A boríték ma reggel landolt a postaládánkban, se címzés, se bélyeg, csak a nevem, de persze ettől még megtalálja a postaládámat, mindig megtalálja, bárhová is költözöm. A távolban Mari hangja duruzsol. Veszek egy mély levegőt, hogy kitisztuljon a fejem, visszakeresem az elhangzott információkat, majd odafordulok hozzá.

– Bocsi, nem lehet.

Mari ajkai legörbülnek.

– Naa, légyszi, megígérted!

Sajnos igaza van, de jelenleg a borzalmas Lakásdoktor – Hogyan tegyük immunissá otthonunkat és készüljünk fel a legváratlanabb helyzetekre is címet viselő könyv tölti ki a délutánjaimat, nagyon szeretném már leadni, még jobban szeretnék másik címet adni neki, és jelenleg még ez is vonzóbb, mint az emberi társaság. De ezt nem mondhatom el neki, mert egyrészt nem értené meg, másrészt a kórházban senki sem tud a másodállásomról, bár a fordítás elvileg még nem tilos, de jobb a békesség. És amúgy sincs kedvem ezekről a könyvekről beszélni, így is túlságosan beleégnek az agyamba.

Hogy időt nyerjek, feltépem a borítékot. A levélpapír is pávakék, a külsőségek még mindig fontosak, a legfontosabbak a világon, mert ha már minden összedőlt, ezek még akkor is megmaradnak nekünk. Elolvasom a levelet, bár úgyis tudom, mi áll benne.

 

Mariann!

Okozz örömet apádnak, és csatlakozz hozzánk karácsonykor. A nővéredék is jönnek.

Csókol édesanyád

 

Kár, hogy élőben nem ilyen szűkszavú.

Akkurátusan összehajtogatom a levelet és visszaigazgatom a szétszakadt borítékba.

– Hová menjünk?

Mari arca felragyog, teátrálisan ujjong egyet és bőszen taperolni kezdi a telefonját.

– Mit szólnál egy kávéhoz?

Szerencse, hogy pangás van, ma valahogy nem tudok koncentrálni, nyom a fejem, valami történni fog, vagy már megint jön a hidegfront, vagy csak lehet, hogy végre aludnom kellene. Már a kabátunkat vennénk, amikor kiabálás hallatszik be a folyosóról, szokatlan ez nálunk, üvöltözni inkább a sebészeten szoktak meg a sürgősségin, meg úgy mindenhol máshol. Mari kérdőn néz rám, amikor a főnökünk házon kívül van, általában mi kezeljük az incidenseket. Megvonom a vállam, megyek.

Egy idősebb férfi áll a folyosón, talán hatvan-hatvanöt körül lehet, pulykavörös a méregtől, a vérnyomása ránézésre vagy kétszáz, a végén még itt kap sztrókot. Miki a lehető legelnézőbb tanárbácsis fejével mosolyog rá, és szinte már csodálkozom, hogy amikor megszólal, nem szótagolva beszél.

– Értse meg, Mihályi úr, hogy az akut myocardialis infarktus szövődményei…

– Maga értse már meg, hogy az a barom megölte a feleségemet! – üvölt magából kikelve a férfi. A szemem sarkából látom, hogy a résnyire nyitott ajtók mögül leskelődnek a többiek. – Este még beszéltünk, jól volt, aztán csak odaböfögik, hogy meghalt, és vonogatják a vállukat, mintha semmi közük nem lenne az egészhez. Be fogom perelni a kórházat, és ha nem segít, akkor magát is!

– Uram, higgye el, hogy szeretnék segíteni magának, de a kezelőorvosa bizonyára a lehető legnagyobb gondossággal járt el, és…

– Jó napot kívánok! – szakítom félbe Mikit, és udvariasan rámosolygok a férfira. – Szepessy doktornő vagyok. Kérem, jöjjön velem a szobámba, és mondja el nekem, hogy mi történt a feleségével.

Egy szó nélkül követ, máris kevésbé vörös az arca. Miki tétován elindul utánunk, de ekkor egy pillanatra hátrafordulok, és az arckifejezésemet meglátva inkább meggondolja magát. Amíg a férfi helyet foglal és bemutatkozik, Mari észrevétlenül kisurran a szobából.

Mihályi úr felesége mára virradóan halt meg, a telefonban annyit közöltek vele, hogy szívrohama volt, és a patológián tud intézkedni.

– Nem volt semmi baja, csak kicsit nehezen szedte a levegőt, és olyan sápadt volt, azt mondta, semmi baj, de én addig erősködtem, amíg bejöttünk. És akkor rá se nézett senki, csak küldözgették ide-oda meg szétszurkálták, és csak órák múlva került be egy kórterembe, annyit se kérdeztek meg tőle, hogy hogy van. Azt mondták, talán egy hétig lesz bent, és erre a kávémat főzöm reggel, amikor hívnak, hogy az éjjel meghalt. Még csak nem is szóltak, amikor megtörtént, azt sem tudom, hogy volt-e vele valaki… Nem volt semmi baja, érti? És akkor küldözgetnek mindenhova, de senki sem mondja el, hogy mi történt… Biztos, hogy elrontottak valamit, különben minek titkolóznának?

– Tehát úgy érzi, hogy az orvosok hibája miatt halhatott meg a felesége, és ezért perelni szeretne? – kérdezem, közben már nyúlok a zsebkendős dobozért. Kivesz egyet, bólogat, letörli a könnyeit. Elkérem a felesége adatait és megnézem a gépben, hogy mi történt vele abban az egy napban, amit az osztályon töltött. Felsóhajtok.

– Először is, fogadja őszinte részvétemet. Elképzelni sem tudom, hogy min mehet most keresztül.

Könnyes szemmel bólint és szipog egyet.

– Elolvastam, amit a kollégáim írtak a feleségéről, és megnéztem, hogy milyen vizsgálatokat végeztek. Ezek alapján azt látom, hogy kellően súlyosnak ítélték meg a felesége tüneteit és azért kértek ennyi vérvételt meg más vizsgálatokat, hogy mihamarabb kiderítsék, mi baja. Tudja, mi az a szívroham?

Tétován bólint.

– Apámnak is az volt, azt mondták, az ereivel volt valami…

– Pontosan – bólintok. – A szívnek sok oxigénre van szüksége, és ha a saját erei, a koszorúerek elzáródnak, akkor nem jut hozzá. Ilyenkor alakul ki a szívroham. Ha időben rájönnek erre, akkor egy speciális vizsgálattal meg tudják nézni, hogy hol van a baj és meg tudják nyitni az elzáródott eret, hogy a szív minél kevésbé károsodjon. Úgy látom, a feleségét is ilyen vizsgálatra akarták küldeni. Azonban néha nagyon gyorsan elromlanak a dolgok. Már megbeszéltek mindent a kezelést végző intézménnyel, amikor a felesége váratlanul rosszabbul lett, és már nem tudták megmenteni az életét.

– De mi romlott el?

– Ezt sajnos nem tudjuk biztosan, talán egy súlyos szívritmuszavar alakulhatott ki, az ilyenkor sajnos gyakoribb. De a boncolás után többet tudunk majd mondani…

– Nem! – jajdult fel a férfi. – Szó sem lehet róla! Nem akarom, hogy felvágják, én…

Megvárom, amíg összeszedi magát.

– Nézze, tudom, hogy nagyon ijesztő lehet a gondolat, mégis úgy gondolom, hogy szükség van a boncolásra. Ugyanis enélkül nem fogok tudni az összes kérdésére válaszolni. Két dolgot biztosan megígérhetek: Az egyik, hogy utána semmit nem fog észrevenni a feleségén. A másik, hogy én magam fogom végezni a boncolást, és utána újra leülök majd magával, és elmondom, hogy mire jutottam. Ez így megfelel önnek?

Belenézek a szemébe, és látom, hogy a dühe már elpárolgott, csak a gyász maradt. Bólint.

– De nem akarom, hogy az a pojáca hozzányúljon! – mordul fel, és tudom, hogy Mikire gondol.

– Ez csak természetes – mosolygok rá.

Kikísérem, majd bemegyek Mikihez.

– Na, sikerült leszerelni? – vigyorog rám. Legszívesebben felgyújtanám a haját, de visszafogom magam.

– Nem leszerelni kellett, hanem meghallgatni, és elmagyarázni neki, hogy mi történt.

– Én próbáltam elmagyarázni neki, de egyszerűen nem fogta fel – védekezik Miki.

– Azért – felelem neki higgadtan —, mert bár az úr nem hülye, de nem is orvos. Ha hozzátartozóval beszélsz, magyarul tedd, az ég szerelmére! Hányszor kell még ezt megbeszélnünk?

Ennyit a higgadtságról.

Látom rajta, hogy megbántódott, de nem érdekel. Ez a történet nem róla szól, ne is akarjon úgy csinálni.

Mari megvárt a kávéval. Csak nem úszom meg…

Kosárba vele

Hozzászólás