A Kongresszusi Központ tizedik emeleti kistermében megszólalt a megbeszélés kezdetét jelző lágy dallam. A helyiség még félig sem telt meg, a megjelentek mégis idegesen mocorogni kezdetek. Fontos emberek voltak mind, akiknek az idő pénz, így egy percet sem voltak hajlandók elvesztegetni mások késése miatt.De egy szavuk sem lehetett. Vanda, az Alapítvány kurátora másodpercnyi pontossággal érkezett. Ötven körüli, diszkrét kosztümöt viselő asszony volt, akinek rövidre vágott, barna hajába bőségesen vegyültek ősz szálak, ez azonban nyilván nem zavarta, azért nem festette. Nem kevés rábeszélésébe került, míg meggyőzte a jelenlévőket, hogy meghallgassák, és összehozza őket ugyanazon időpontra, mégpedig ne egy videokonferencia keretében, hanem személyesen, ezért nem engedhette meg magának, hogy valamit elpuskázzon. Egy pillantással felmérte a létszámot. Az üres széksorok ellenére nem volt csalódott, hiszen benne volt a pakliban, hogy lesznek szép számmal, akik ígéretük ellenére sem jönnek el.
Miután köszöntötte az egybegyűlteket, bemutatta a nyilvánosság előtt kissé feszengő, húszas éveinek vége felé járó Timet, az Alapítvány főinformatikusát, aki mellesleg a fia volt. A fiatalember, noha a fizetéséből telt volna jobbra is, mit sem törődve az illusztris vendégekkel, meglehetősen viseltes farmert, valamint hasonlóan elnyűtt pólót viselt, amiknek makulátlan tisztaságához is erős kétségek fűződtek. Tette ezt büszke környezettudatosságból, illetve azokkal a szegényebb néprétegekkel való szolidaritásból, akiknek nem telt önhigiénizáló ruhákra.
Anyja rögtön a lényegre tért.
– Amint az Önök előtt ismeretes, két hét múlva városunkban kerül megrendezésre a Nemzetközi Klímavédelmi Konferencia, melyen részt vesznek és előadásokat tartanak a világ legtekintélyesebb klímakutatói, valamint a törekvéseinket támogató magas rangú politikusok és befolyásos üzletemberek. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezzel az egész emberiség figyelmének a középpontjába kerülünk.
Egy öblös hang gúnyosan közbeszólt.
– Így igaz. És nyilván elkövetnek majd mindent, hogy a végsőkig felhergeljék a közvéleményt, valami borzalmas jövő rémképét vetítve eléjük.
A közönség egy másik tagja is csatlakozott az előtte szólóhoz.
– Sajnos jócskán akadnak a mi versenytársaink között is olyanok, akik pénzelik őket, mivel a környezetvédelemnek nevezett divathullámot meglovagolva szeretnének új termékeket piacra dobni, és kiszorítani onnan bennünket. Pedig semmilyen megdönthetetlen bizonyítékuk nincs arra, amit összehordanak.
A nő kapott a szón.
– Éppen ezért a szervezők arra az elhatározásra jutottak, hogy lehetőséget adnak azoknak is a Konferencián való felszólalásra és álláspontjuk kifejtésére, akik különféle okokból nem hisznek a globális felmelegedésben, vagy legalábbis abban, hogy azt emberi tevékenység okozza. Önök az effajta nézetek legismertebb képviselői, ezért úgy véltük, biztos szívesen élnének az alkalommal, hogy hallassák a hangjukat ezen a fórumon. Akkor minket sem érhetne az a vád, hogy egyoldalúan szemléltetjük a helyzetet, hiszen, az érvek és ellenérvek a legszélesebb nyilvánosság előtt ütközhetnének.
A hangadó gúnyosan összehúzta a szemöldökét.
– Mit kérnek ezért cserébe? Mert nem hinném, hogy csak úgy, önzetlenül ilyen nagyvonalúak lennének. Valamilyen csapda biztos el van rejtve a dologban, hogy mindenképpen maguk kerüljenek ki nyertesen belőle. És innentől én már nem is vagyok kíváncsi az egészre. – Felállt, és peckesen kivonult a teremből. Páran nyomban követték a példáját, míg mások egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtek, de köztük is akadt, aki mielőbb tiszta vizet akart önteni a pohárba:
– Szóval, mik a feltételeik?
– Főinformatikusunk készített egy programot, amely szimulálja, milyen változások következnek be a Földön, ha továbbra is így folytatja az emberiség, és nem vált szemléletet, illetve áll át teljesen más életmódra. Szeretnénk, ha egy rövid időre belekóstolnának abba a világba.
– Képzelem, miféle szörnyűségekkel tűzdelte tele, tudományosnak álcázott fantazmagóriák alapján, hogy a véleményünk megváltoztatására késztessen bennünket. A magam részéről ebből nem kérek – indult a kijárat felé egy újabb résztvevő, nyomában a véleményét osztó emberekkel.
A kitartóbbak tovább érdeklődtek.
– Mennyi volna az a rövid idő, amire utalt?
– Valójában alig pár óra, de a szimuláció időkibővítő funkciójának köszönhetően a benne mozgók ezt sokkal hosszabb periódusként élnék meg.
– Plusz a rákészülés, meg az utóhatások – számolgatta gyakorlatiasan az egyik megjelent. – Kösz, de ilyen hiábavalóságra nem áldozok ennyit az életemből. Ne is álmodjanak róla, hogy átmoshatják az agyamat.
Az emberek egyre-másra szállingóztak kifelé, a terem kezdett kiürülni. Vanda tartott tőle, hogy tengernyi erőfeszítés után végül dugába dől a tervük. Ha a többség már ennyitől besokallt, hányan futamodnak meg, miután a további részletekre is kitér? Mindamellett rendületlenül folytatta.
– Hangsúlyozni kívánom, hogy a szimuláció nem a Föld egészének egy adott időpontban fennálló állapotát tükrözi, hanem legkritikusabb területeinek azon deformációit mutatja be, amelyek szélsőséges esetben, de reálisan bekövetkezhetnek. Ezek közül egyesek korábbra, mások későbbre prognosztizálhatók.
– Nekünk milyen minőségben kellene részt vennünk a programban? – hangzott fel a kérdés, amitől Vanda legjobban félt. Felkészült rá, ha megválaszolja, egyedül marad. Mégsem kerülhette ki, hisz ez volt a lényeg. Vett egy mély levegőt, és belevágott.
– Önöket úgy illesztenénk abba a közegbe, mintha eleve oda születtek és mindig ott éltek volna. Továbbá annak érdekében, hogy minél jobban beleéljék magukat a helyzetbe, ideiglenesen leárnyékolnánk a tudatukat, és a szimulációban játszott szerepüknek megfelelő emlékeket ültetnénk bele.
Az amúgy is gyér közönség döbbenten felmorajlott. Egyesek rögtön hangot is adtak felháborodásuknak.
– Még mit nem! Képesek volnának belehajszolni bennünket egy kétes kimenetelű kísérletbe, amiben meghalhatunk, örök életünkre megnyomorodhatunk, illetve az elménk teljesen elborulhat tőle?