Vad szél süvített végig a fennsíkon, felkavarva a száraz homokot. Az égen a felhők sötét gombolyagokként gyülekeztek egy hatalmas kupacba. Maroknyi lovascsapat igyekezett minél távolabbra kerülni a közelgő vihartól, élükön Oguz bíztatta lovát. Fáradtak és elkeseredettek voltak. Hiába üldözték a vadat, a zsákmányuk mindössze néhány apróbb jószágból állt, és most nyomukba szegődött az égiháború.
Fenyegetően mordult meg az ég, hatalmasat döndült, mintha minden dühét a maroknyi lovascsapatra akarná zúdítani. Vörösen izzó villámok csapódtak a sztyeppére, ahol földet értek, ott lángba borult a táj, és ez a félelmetes jelenség szélsebesen közeledett a lovasok felé.
Oguz kiemelkedett a nyeregből, úgy figyelte a nem mindennapi látványt. Tapasztalt vezető volt, a család feje, biztos kézzel irányította embereit, de most az ő lelkében is feléledt a félelem szikrája. Az orkán megélénkült, vadul cibálta a vadászok kabátját, hangosan csörgetve az övükre tűzött szablyát, tarsolyt, amikor hirtelen vérfagyasztó csönd telepedett a vidékre. A férfiak rémülten szorították a lovaik kantárját.
A vadászok megtorpantak, és megbabonázva nézték az égi látomást. A lovak hangosan nyihogtak, testüket riadtan dobálták, lovasaik alig tudták féken tartani őket. Oguz a hirtelen csöndből megértette, nem a vihar tombol mögöttük, hanem a Felső világ szellemei üzennek.
Mindannyiukban meghűlt a vér, amikor az égen feltűnt egy tűzgömb, ami egyenesen feléjük suhant.
A láng kettévált, tűzrózsák bontották szirmaikat, majd nyomban felröppentek, hogy hatalmas sassá alakuljanak. Megpördült az égen a tűzből született madár, lecsapni készült, ám mielőtt elérte volna a férfiak csapatát, a közeli nádasból felröppent egy másik tűzgömb, és a lovasok feje fölött összecsaptak. A férfiak számára megállt az idő, kővé meredve figyelték a jelenetet, moccanni sem bírtak, a rettegés szorította szívüket. A szellemek haragja lebénította a legbátrabb férfiakat is, védtelen kisgyermekként kapaszkodtak lovaik kantárjába, akik addigra már reszketve bújtak össze.
A harcedzett férfiak kiszolgáltatottan, apró, gyenge pontként álltak a felső hatalmak csatájának középpontjában. Testük nem mozdult, csak a szemük követte az égi történéseket.
A tűzgömb újra kettészakadt a horizont alján kék és vörös színű tűzkarikákká. A két szín hol összeolvadt, hol kettévált, majd lassan elhalványult.
A látomás hirtelen eltűnt, vele együtt a közeledő orkán is a semmibe veszett.
A férfiak megértették az üzenetet. Emlékeikbe mélyen bevésődtek a szavak, a gyermekkori regék.
Ha az égen életre kelnek a tűz szellemei, harci táncot járnak, akkor a Felsővilág szellemei üzennek, és eljön ő, aki új hazába vezeti népünket.
A hirtelen csönd csupán néhány pillanatig tartott, az állatok, emberek másodpercek alatt felélénkültek.
– Eljött, megérkezett!
– Végre van táltosunk! – vágtak egymás szavába, csak Oguz hallgatott.
A sokszor hallott regét idézte magában: Eljő a délceg, büszke táltos, aki az egész nagycsaládot vezeti majd. De hol van? – emelte tekintetét a sárgán világító száraz fűcsomókra, majd a távolabbi mocsárra. Rajtuk kívül sehol egy ember. – Á, mese az egész! – tolta fel homlokáról a süveget, és határozottan intett az embereinek.
– Indulás!
A férfiak engedelmesen követték vezetőjüket.
Oguz szó nélkül vágtába kezdett. A kistermetű csődör szófogadóan csörtetett a szűk ösvényen, míg el nem érték a nádas szélét, amikor hirtelen lefékezett. Az állat nyihogva ágaskodott a társai előtt, amitől a háta mögötti lovasok szétszóródtak a keskeny ösvényt övező sztyeppe elsárgult fűcsomói között. Egy sebesen pörgő széltölcsér suhant el a férfiak előtt, felkavarva a homokot, rövid pillanatra elvakítva őket. Oguz megpaskolta a lova nyakát, füléhez hajolva nyugtatta, míg az állat prüszkölve leereszkedett a földre, ám a férfi csitítása ellenére mégis idegesen dobálta lábait.
– Megnézem, mitől ijedt meg, maradjatok itt! – ugrott le a lóról. Intett, majd a legközelebbi társa markába nyomta a kötőféket.
A férfiak hallgattak, a feszült csöndet csupán a nyugtalan lovak toporgása törte meg.
Oguz összehúzott szemmel mérte fel a vidéket, a félig kiszáradt mocsarat. Önkéntelenül indult a mélyedés felé, éles szeme hamar felfedezte, hogy a nádbugák között valami mocorog. A vadászösztöne felélénkült, lépteit felgyorsította. A távolban az ég újra tompán feldübörgött, majd váratlanul elhallgatott. A hirtelen csönd pengeként vágódott a férfiak és a háborgó orkán közzé. Oguz megtorpant, tekintetét az égre emelte. – A Felsővilág
szellemei figyelnek ránk, mégiscsak mondani akarnak valamit? – gondolta, de nem állhatott meg, élelem kellett a családnak. Szeme kutatva futott végig az egyenletesen ringatózó nádtengeren, ahol már megszűnt az előbbi mozgás, így Oguz csak az éles hallására támaszkodhatott.
Alig hallható nyöszörgés szűrődött ki az ingoványos bürök oldalából, pont ott, ahol a mocsár mélyült. Követte a hang irányát, talpa alatt cuppogott a föveny. Jól ismerte a vidéket, tudta, arrább már kiszáradt a mocsár, ezért tökéletes a hely a dúvadnak meghúzódni. Talán néhány lépés választotta el a rejtekhelytől, amikor újra nyüszített egyet a rejtőzködő állat. Oguz teste megfeszült, szablyáját óvatosan kihúzta az övéből, lépteit még halkabbra vette, nesztelenül közelített. Vadászszenvedélye felizzott, mellkasában harci dobok verték az ütemet. Éles szeme felfedezte a zsákmányt. Az idő felgyorsult, a magasra emelt fegyver lecsapni készült, amikor egy szélroham végigfutott a mocsáron, és mint valami függönyt, szétnyitotta a nádbugákat. A férfi keze megállt a levegőben. Előtte egy hatalmas rongycsomó hevert, amely alól egy szempár meredt rá. Oguz meglepetten engedte le a szablyáját.
– Ember vagy? Netán lidérc? – kapta vissza a fegyverét az alak fölé, aki válasz helyett csak felemelkedett, és abban a pillanatban egy kecske ugrott ki mögüle, mely ijedten nekiiramodott a mocsár belseje felé.
A furcsa alak az állat után kapott, de már nem érte el. Szikrázó szemekkel fordult Oguz felé, és ahelyett, hogy bármit is mondott volna, dühös mozdulattal ledobta magáról az álcáját. Elszáradt sás, vékony gallyak hullottak a földre. Megrázta magát, amitől még egy adag rongyhalmaz is a földre hullott. Oguz elképedve nézte.
A groteszk szerzet hátán foltos rókabőrök lógtak, amelyből áradt az orrfacsaró bűz, és minden mozdulattól még erősebben tört elő. A férfi hátrahőkölt a felkavarodó dögszagtól. A rongyos alak hátáról a rókairhák engedték ki magukból az elmúlás leheletét. A vadász szeme azonnal felismerte, hogy egy-két napja ejthették el az állatokat, és azt is, hogy az idegen egyáltalán nem tudta, hogyan kell a bőrt kikészíteni. Az apró termetű lény viszont érthetett a vadászathoz, mindezt megerősítette az oldalán lógó íj.
Oguz legyűrte viszolygását, és még jobban szemügyre vette a bűzölgő alakot. Mocskos rongyokkal körbetekert nyomorúságos test, a mellkasán kiemelkedő, jókora púppal. Oguznak azonban más keltette fel a figyelmét. A mocsárban toporgó alak lábán csizma volt. Vastag sárréteg ragadt a rá, és még így is határozottan csizmának látszott. A csizma a hatalom jele, azt csak lovasok hordták, a pórnépnek egyszerű bocskor járt.
– Ő lenne a délceg táltos? – emelte tekintetét Oguz ámulva az ég felé, ám választ nem kapott.
Visszanézett a rongyos alakra. – Ő nem lehet táltos, csak egy számkivetett.
– Miféle szerzett vagy?
Az ismeretlen egy szót sem szólt, egy válláról lecsüngő rókabőrt ráhúzott a púpjára, és meredten figyelte a vele szemben álló férfit. Félelemnek semmi jelét nem mutatta.
Oguz ingatta a fejét, mégsem bánthat egy számkivetett nyomorékot. Szablyáját visszatolta a tokjába, és sarkon fordult. Abban a pillanatban hatalmas csattanással újabb villámok csapódtak a földbe. Az égen apró tüzes fénygömbök vágódtak egymáshoz, milliónyi szikrát szórva szerteszét. Oguz ijedten torpant meg, és már pontosan tudta, valóban a Felsővilág szellemei üzennek. Testét jeges félelem járta át. Percekig mozdulatlanul nézte az égi tűzrobbanásokat, míg azok lassan köddé foszlottak. Sápadtan fordult meg, mellkasát félelem és öröm keveréke
feszítette.
– Ím, hát eljött közénk, ahogy apáink regélték, a táltosunk – súgta maga elé.
Az idegen a sásban térdre rogyva hevert, ráhajolva a mellkasán lévő púpjára. Olyan gyengének és fáradtnak tűnt, mintha ő maga ropta volna az égi táncot. Oguz egy bátortalan lépést tett felé, amikor az embernek látszó lény hirtelen felugrott. Mint akit kicseréltek, sietős léptekkel eltávolodott a férfitól. Egy lendülettel átugrotta az útjába eső kisebb farönköt, átgázolt egy vízfolyáson, megfordult, végigsietett a fövenyen, és akkor már egyenesen Oguzzal szemben állt. Mindez pillanatok alatt történt. A fura alak menet közben ledobta válláról a bűzlő állatbőröket. Egyik kezével még mindig a púpját takarta, a másikkal az arcára tapadt sárdaraboktól igyekezett megszabadulni. Majd egy gyors mozdulattal hátranyúlt a hátán levő tegezhez, de nem nyilat, hanem egy süveget emelt ki, amelyet egyetlen mozdulattal a fejébe nyomott. Oguznak tátva maradt a szája. A nemezsüveg csúcsát ezüsthenger borította, büszkén hirdetve viselője előkelő voltát. Ám, ami igazán megdöbbentő volt, az a vízfolyás által tisztára mosott csizma, ami elárulta, hogy nő a viselője.
A férfi szédülten állt, keze óvatosan nyúlt a táltos felé. Tudni akarta: valóban ember, vagy csak egy látomás. Mégsem merte megérinteni, ijedten kapta vissza a kezét. A rongyos alak megrázta fejét, és némán elindult a lovak felé. Oguz torkából egy hang sem tudott előtörni, elképedve bámulta a büszkén elvonuló lányt, és a hátán himbálódzó tegezt. Teljesen megzavarta a hirtelen felbukkanása, és az is, hogy az oldalán íjat és ezüst veretes tegezt fedezett fel, ami ugyanúgy az előkelőség jele, mint a süveg és csizma, de igen ritkán kerül lány, különösen egy ilyen rongyos kezébe.
A lovasok összesúgtak. Az égi jelek megmutatták: valóban megérkezett a táltosuk, melynek jövetelét megjósolták. Mégis gyanús szemmel méregették az Oguz előtt felemelt fejjel érkező alakot. Ahogy közeledett egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egy lány.
– Ez nem lehet a táltosunk – kiáltott fel egyikőjük. A többiek is hangosan morgolódtak. Férfinak kellene lennie, nem egy csenevész, koszos lánynak. Vagy mégis? Ha a szellemek úgy akarták, a táltos asszony képében is megjelenhetett, és ha annak bármi testi fogyatékossága volt, az csak megerősítette a bizonyosságot, mint most a lány mellkasán dudorodó kinövés.
Tanácstalanul néztek össze, amikor a fura szerzet megállt velük szemben. Akkor ért oda Oguz is.
– Őt magunkkal visszük – mutatott a lányra, aki akkorra már szó nélkül elindult egy lovas nélküli ló felé. A málhás állat nyihogva ágaskodott.
– Ha rá tud ülni, egészen biztos, hogy ő táltosunk – súgta az egyik vadász.
– Az a ló senkit nem tűr meg a hátán – kapta szája elé a kezét a mellette álló.
A málhás ló egyre nyugtalanabbul nyihogott, lábait a levegőbe dobálta. A kötőféket tartó férfi alig bírta visszafogni.
Az idegen a vadul tiltakozó állathoz lépett, kezét felemelte az állat pofájához. Néhány másodperc volt csak, és az állat szelíden lehajolt, fejét a lány mellkasán levő púphoz nyomta.
A kötőféket tartó férfi elhűlve engedte át a lánynak a lovat, aki könnyedén fellendült az állat hátára, miközben egyik kezével továbbra is a púpját szorította.
– Abban van a varázsereje – motyogta az egyik lovas, majd gyorsan elkapta a tekintetét, nehogy a táltos megigézze, vagy rontást tegyen rá.
Ám a lány nem tett semmit, egy szót sem szólt, csak a távolba meredt.
***
A faluban tartózkodó férfiak készenlétbe helyezték fegyvereiket, amikor feltűnt a lovascsapat. Berta, Oguz anyja nyugtalan tekintettel figyelte a közeledő embereket. Még csak apró pontok voltak a folyó kanyarulatánál, amikor az asszonynak anyai szíve azt súgta, a fia tért vissza csapatával. A többiek még feszülten álltak, és figyeltek. Nem volt ok nélküli az izgatottság, mostanában martalócok járták a vidéket, állatokat, asszonyokat rabolva. Bár az ő nemzetségük erős volt, megvédte magát, mégis mindig készültek a csatára. A harci hangulatot hamarosan örömittas hangok váltották fel, amit csak egy valami tudott megzavarni: a hadviselt férfiak nyomában lovát nógató különös jelenség. Az emberek elhallgattak, és meredten nézték az idegent, aki a csapat mögött érkezett, és némán megállt az emberektől kicsit távolabb.
Néhányan közelebb merészkedtek hozzá, köztük Berta is. Az asszony szeme gyorsan felmérte az alakot, és nem volt nehéz rájönnie, hogy egy fiatal lány fészkelődik a ló hátán. Berta igencsak elcsodálkozott, nem volt tudomása arról, hogy mostanában bármelyik férfinak feleségre lenne szüksége, ráadásul a lovon ülő púpos alak igencsak gyermeknek látszott. Inkább tűnt számkivetett nyomoréknak, mint valamelyik szomszédos nagycsalád tisztességes leányának.
– Miféle jányt szedtettek össze? – nézett elkerekedett szemmel a melléjük lovagló fiára.
– Ő a táltos – mosolygott Oguz, és elégedetten intett a lány felé, aki addigra lecsúszott a lóról –, akire már oly régen várunk.
– A táltos? – hördült fel a körbeállók kórusa.
Oguz megfogta a lány vállát, aki dacosan lerázta a férfi kezét.
– A szellemek küldték közénk.
– A szellemek… Táltos… – hebegte Berta, miközben tátott szájjal nézett a fiára. Az idős nő sokszor hallotta és maga is mesélte gyermekeinek a legendát. Sudár férfi képében érkezik az ő táltosuk, akit a Felső világ szellemei kísérnek, hogy erős kézzel vezesse népüket. Ám ő egészen mást látott maga előtt, egy nyomorék gyermeklányt.
– Anyám, rád bízom, lásd gondját – folytatta Oguz, majd visszafordult az embereihez.
Berta, fia kérésére közelebb lépett, majd rögtön hátrahökölt a lányból áradó orrfacsaró bűztől. Az asszonyban rögtön kétségek merültek fel. Mélyen hitt a Felsővilág szellemeiben, de sosem gondolta volna, hogy ennyire büdös, koszos táltost küldenek nekik.
– Mondd csak, valóban te vagy a táltos? – fintorgott Berta.
A lány nemlegesen rázta a fejét, majd a kimerülten a földre rogyott. Berta és néhány asszony mellé ugrott. A nyomorék púpjából éles nyüszítés hangzott. Az asszonyok összenéztek, egyikőjük óvatos mozdulattal félrehúzta a rókabőrt, és felsikoltott.
– Egy gyermek!
Az asszonyok megugrottak, csak Berta meredt a földön fekvő lányra hitetlenkedve, hiszen az alig látszott tizenkét-tizenhárom évesnek.
– A tiéd? – kérdezte. A lány csak rázta a fejét.
– Hogy került hozzád?
A lány továbbra sem beszélt, csupán az ujjával a szájára mutatott.
– Néma – kiáltott fel egy asszony, és ettől mindenki izgatott találgatásba fogott.
– Talán a testvéred? – térdelt le a lány mellé Berta, akinek arca felderült, mosolyogva bólogatott a kérdésre, az oldalához nyúlt, kiemelte a babát, és Berta felé nyújtotta. Az asszonyban feléledtek az anyai ösztönök, két tenyerét kitárta, és hagyta, hogy a lány belehelyezze a nyöszörgő csomagot. A koszos vászonból apró kéz mutatott az ég felé, a kék szemek egyenesen Bertára meredtek. Az asszony ellágyult, és magához ölelte a kicsit. A következő pillanatban felsikoltott, és a magasba emelte a csecsemőt.
– Itt van az igazi táltosunk, hat ujja van!
