- Budapest / Ferihegyi repülőtér
Éva
Búcsúzkodunk a férjemmel, András szerelmesen ölel, szemét lehunyja, kizárja a külvilágot.
– Vigyázz a gyerekeinkre helyettem is, amíg távol leszek. De magadra még jobban vigyázz, mert te vagy az életem, a mindenem, az egész világom – súgja.
(Elbűvölő szavak, Domoszlai András, lenyűgözőek. Kár, hogy ezzel van tele a padlás!)
Néhány évvel ezelőtt / Online tér, chat
Tetováltpasi: Kezeit csókolom, doktornő!
Doktornő: Jó estét kívánok.
Tetováltpasi: Sürgős beavatkozásra lenne szükségem, fogadna soron kívül? 🙏
Doktornő: Ha sürgős, mi mást tehetek? Foglaljon helyet, kedves beteg, és nyissa nagyra a száját!
Tetováltpasi***helyet foglal és nagyra nyitja a száját
Doktornő: Hmm, hát itt bizony nagy a baj! 💉
Tetováltpasi: Mennyi időm van még hátra? 🕰️
Doktornő: Nehéz megmondani…🤔
Tetováltpasi: Édesítse meg egy haldokló utolsó óráit, drága doktornő!
Doktornő: Nem tudom, hogyan tudnám megédesíteni?
Tetováltpasi: Maradjon mellettem, fogja a kezem, és meséljen magáról. Én már nem tudom a titkait kifecsegni, úgyhogy bármit elmondhat nekem. 😉
Doktornő: Ki kell, hogy ábrándítsam, nincsenek titkaim.
Tetováltpasi: Mindenkinek vannak.
Doktornő: Ezek szerint önnek vannak titkai.
Tetováltpasi: Így igaz, és szeretnék megszabadulni a mocskos titkaimtól, mielőtt elmegyek.
Doktornő: Mocskos titkok? Nekem elmondhatja, orvos vagyok, köt a titoktartás.
Tetováltpasi: Magam is orvos volnék, sebész, ezáltal szintén köt a titoktartás. Javaslom, öntsük ki a szívünket egymásnak.
Doktornő: Hmm…egy kolléga. Milyen érdekes, hogy itt futunk össze, és nem egy konferencián.
Tetováltpasi: Teljesen normális, mi is csak emberek vagyunk. Viszont kollégák között nem szokás magázódni… Lajos vagyok, de mindenki Lalinak szólít.
Doktornő: Szia Lali! Őszinte leszek, nagyon tetszik a neved. Engem Évának hívnak.
Tetováltpasi: Szia és köszi. Milyen az életed, Éva?
Doktornő: Megvan mindenem, amit csak akarok. És neked milyen, Lali?
Tetováltpasi: Nincs meg semmim, amit akarok. 😞
Doktornő: Ó, ezt hogy kell érteni?
Tetováltpasi: Mi az a minden, amit akarsz, és megvan?
Doktornő: Virágzó praxis, család, lakás, autó.
Tetováltpasi: Közkórház, egyedülálló vagyok, a bátyámnál csövezek, motorozok. Mesélj a családodról!
Doktornő: Férjnél vagyok és van egy 12 éves fiam. Sosem voltál nős? Gyerekre sem vágytál?
Tetováltpasi: Egyszer voltam szerelmes, egy férjes asszonyba. Tizenhét éves koromban volt egy motoros balesetem, nemzőképtelen lettem. Szerencsére ikergyerek vagyok, egypetéjű, a gyermekáldás valahogy megoldható lenne, csak keresem még a gyermekeim anyukáját. Talán pont te leszel az.
Doktornő: Azt erősen kétlem!
Tetováltpasi: Nem tudhatod, mit tartogat számodra a jövő. Mesélj, milyen a házasságod?
Doktornő: A férjem rendkívül jó pasi, szerelemből mentem hozzá.
Tetováltpasi: Szóval szeretik a lányok, téged viszont valamiért elhanyagol. Milyen gyakran van távol…?
***
Éva
Elindulok a repülőtérről. A zsibongó hangárokat magam mögött hagyva lassan elsimul a zaj, ahogy az autóval ráhajtok a városba vezető hosszú, egyenes útra. Az aszfalt szélén neonfények vibrálnak, a távolban az esti ég halvány vörösben játszik. A gyorsan haladó autók zúgása összeolvad az éjszaka neszeivel, esőcseppek kopogtatnak az ablakon. Megérintem a rádió gombját, és a csönd egy dallá formálódik.
Egy régi szerelmes szám szólal meg, olyan ismerősen, hogy minden szó, minden hangsor a lelkemhez tapad. A gondolataim vad örvényként sodornak vissza a pillanathoz, amikor az oltár előtt álltam – mint egy ölbe vett kölyökkutya: törékeny, tiszta, feltétel nélküli bizalommal. A régi dallam, amely egykor a szerelmet jelentette, most a múlt fájdalmát idézi. Minden szó keserűen visszhangzik bennem, az árulás fájdalma járja át a lelkem.
Régen történt. András katonai pályája akkoriban kezdett felfelé ívelni. Gyakorlat, misszió és kiküldetések. Hetekre egyedül maradtam, még otthon voltam a kicsi Ákossal. Nem kellett megszakadnom, elkényeztetett egyszemke voltam világ életemben, nálunk a pénz sosem volt probléma. A szüleim mellett megszokott, átlagon felüli életszínvonalból nem kellett lejjebb adnom, a férjem megteremtette a családjának – megengedhettem magamnak a bejárónőt, a dadust, és a tenisz edzéseket.
Ám akkor is egyedül feküdtem és keltem, nem volt kivel megbeszélnem a napi dolgokat. A telefonon és a személyesen mondott szeretlek mégis csak két teljesen különböző dolog.
Eltávolodtam a férjemtől, a szép szavak és a gáláns ajándékok fénye megkopott, üres ígéreteinek lufijai sorra pukkantak ki. Őt beszippantotta a karrier csillogása, értékes idejét a pénzkeresés oltárán áldozta fel, a családja kívül esett fontos elfoglaltságai körén.
Aztán az is megtörtént, amitől mindig is rettegtem. Haza jöhetett volna hozzám, a feleségéhez és a kicsi gyerekéhez, de ő mást választott helyettünk. Beleszakadt a lelkem, amikor kiderült. Félretettem a büszkeségemet és megkeményítettem a szívemet. Ő az enyém, a férjem, a gyerekem apja, nem lehet másé! Ha kell, hát megküzdök érte, nem engedem, hogy elvegyék tőlem.
András vállalta, amit csinált – beismerte, hogy hűtlen volt hozzám. Mi mást tehetett volna? Láttam a szemében a bűntudatot és még valami mást is éreztem, ami megriasztott – az a nő nem csak egy volt a férjem habkönnyű kalandjai közül, hanem veszélyes a családomra. A férjem kínlódott, megszenvedte, hogy erőnek erejével szakítottam szét őket. Szenvedtem én is, fájdalmasan hasított a tudatomba, hogy más is hozzáért ahhoz, aki csak az enyém.
Látni akartam a vetélytársamat, revansot venni, a vérére szomjaztam. Apát addig nyüstöltem, míg megadta magát és segített nekem. Ő vitt el a határmenti laktanyába. A férjem parancsnokának, egyben a legjobb barátjának, Csiszár Tibinek a segítségére is szükségem volt, és ez volt a nehezebb feladat. Bármennyi pénzt is ajánlottam neki, nem tudtam meggyőzni, így nem maradt más választásom – meg kellett zsarolnom. Elástam magamat előtte egy életre, de az sem érdekelt. A hadititkok és a stiklik, amikről András feleségeként akaratlanul is tudomásom volt, végül megtették a hatásukat – el tudtam érni, hogy Hajnit kapun kívülre küldje, és az őrök néhány percre félrenézzenek.
Néhány évvel ezelőtt / Körösnagyharsány, katonai laktanya
A laktanya rideg, szinte fenyegető jelenléttel magasodott a környező táj fölé. A kerítés mentén futó szögesdrótok éles árnyékokat vetettek a kavicsos földre. A kapu előtt egy poros útszakasz húzódott, amelyet a távoli reflektorok hideg, fehér fénye világított meg. Az acél kapu hatalmas szárnyai fenyegetőn magasodtak a bejáratnál, a katonai élet szigorát és komolyságát sugározva.
A környéket nehéz, ködös csend lengte be, amelyet csak időnként tört meg a laktanyán belülről érkező rövid, pattogó parancsszavak visszhangja. A kapu mellett álló őrbódé ablakában halvány fény derengett, árnyékok suhantak a belsejében, az őr mozdulatai nyomán. A távolból, alig hallhatóan, egy közeledő teherautó mély, ütemes motorzúgása hallatszott, mintha csak a közelgő vészt jelezné.
A kapu előtt álltam, és a távolból már hallottam a nő lépteit, ahogyan a bakancsa az aszfalton koppant. Ugrásra készen vártam, hogy kilépjen, az izmaim felhúzott íjként, harcra készen feszültek. Nem terveztem, hogy kérdezek, kicsit sem érdekelt a magyarázat. Úgy gondoltam, fel vagyok készülve a legrosszabbra, de amikor megpillantottam, akkor lélekben kettétörtem.
Atyaúristen, az a nő! Úgy nézett ki, mint egy válasz a férfiak összes naiv vágyára, nem elég, hogy látványosan nőies, de még pofátlanul fiatal is volt.
Csábító idomait az egyenruha egyszerű szabása sem tudta eltakarni, hosszú, mézszínű haja kibomolva omlott a vállára. Nem szabályosan, nem katonásan, hanem mintha szándékosan volna kiengedve, mintha azt üzenné ezzel: itt vagyok, én így is elég vagyok. Hosszú, sötét pillái alól zöld, mandula vágású szeme felém villant, meglepetésnek nyomát sem láttam benne, mintha számított volna rám. Minthogyha megérezte volna, hogy jövök. Abban a pillantásban nem volt félelem, nem volt megbánás, a bocsánatkérés halvány szikráját sem üzente felém.
Hát ez kell Andrásnak? – hasított a tudatomba a fájdalmas felismerés. Egy nő, aki más, aki több, és aki én sosem leszek?
A kétségbeesett düh és a megaláztatás keserűsége egyszerre lobbant bennem, a gyomrom összerándult, a kezem ökölbe szorult.
Felforrt a vérem, lelki szemeim előtt peregtek a képek, ahogy a lány teste Andráséhoz ér. Lemállott rólam a jó családból való úrinő máza, ütöttem őt, ahol értem. Úgy üvöltöttem, hogy még egy rutinos kocsis is leckét vehetett volna tőlem abból, ami akkor elhagyta a számat. Téptem mézszínű tincseit, az egyenruhája cafatokban lógott a testén, szétszaggatott inge alól előtűnt a hátára varratott tetoválás.
– Hát ezzel csaltad lépre a férjemet, te szuka?! – bömböltem. Feleselt, visszaütött, ő sem volt az a gyenge, harmatos virágszál.
– Nem kellett csalni, ő jött utánam! – hahotázott.
Mit nem merészel a ribanc, bemártja előttem a férjemet, csak hogy magát fényezze?!
– András a férjem, a fiam apja, engem szeret! Ő az enyém, most és mindörökké! Megértetted!? – ordítottam. Nyomatékot adva szavaimnak, felmutattam ujjamon a karikagyűrűmet.
Elsötétült a szeme, kihúzta magát, pökhendin lökte felém:
– Annyiszor basztam vele és szoptam le, ahányszor csak bírtam! Szerelmes belém! – kacagott gúnyosan.
Csattantak a szavai, mint a korbács ütései, feltépték a húsomat, kiserkent a vérem.
– Most iszok a véredből, te kurva! – visítottam.
Tiszta erőből estünk egymásnak, nem mértük az ütések és rúgások erejét.
Gyakorlóruhába öltözött katonák siettek mögénk, két oldalról a hónunk alá nyúltak és húzni kezdtek minket el egymástól.
– Vidd Bíbor tizedest kapun belülre, ez parancs! Még mielőtt kinyírják egymást! – harsogta a mögöttem lévő katona.
Lábainkkal rugdostunk egymás felé még akkor is, amikor már nem értük el a másikat. Föl voltunk ajzva, nem csillapult kölcsönös féltékenységünk. Kiszakítottam magam az engem lefogó férfi szorításából, azonban erős kar rántott vissza, így a földre estem.
Becsukódott a laktanya kapuja. Egy takarót borítottak a vállamra, majd segítő kéz nyúlt felém. Fiatal katona állt előttem, együttérzően mosolygott rám. Éreztem, ahogy kimegy az összes erő a lábamból. Széles vállába kapaszkodva megöleltem őt.
– Minden rendben lesz, asszonyom. Kérem, nyugodjon meg! – csitított.
Fájdalmam zokogásba csapott át. Mérhetetlenül szégyelltem magam az ismeretlen férfi előtt, aki tanúja lett az ámokfutásomnak.
Megsemmisülten kullogtam vissza apám kocsijához, a takaróba burkolóztam, eltakartam magam, szétszaggatott ruhám alól kilátszott a megtépázott fehérneműm. Összevert testem minden porcikája sajgott, de semmim nem fájt annyira, mint a lelkem. Szembesültem a megmásíthatatlannal – ismertem be magamnak. Hiábavaló a karikagyűrű és a papi áldás, ahogy a gyermek és a család is az. András ugyanaz maradt. Apám vállára borulva hullottam darabjaimra.
A könyv előjegyezhető itt