Barion Pixel

Borbíró Klára: Szomjazó ködfolyók-beleolvasó

 

1. RÉSZ

AZ AKCIÓS LÁNY

 

Ricsi zihálva ugrott ki az ágyból. Pár pillanatig még fogva tartotta az álma, aztán ráébredt, hogy nem a Japurá folyó hordalékát dagasztják a lábujjai, hanem a szobája rongyszőnyege gyűrődött fel a talpa alatt. Mégis tisztán hallotta a fás szárúakon megtelepedett broméliák leveleivel játszó szél egyenletes surrogását. A tudata kitisztult, és a sötétítő függöny nélküli ablakon kinézve meglátta az esőáztatta fákat.

Hát persze! Itt nem nőnek broméliák. Ez nem a szél hangja. Magyarországon van.

Biztonságban.

Az éjjeliszekrényre dőlve lihegett, fennakadt tekintettel várta, hogy megnyugodjon a teste, akkor a méregerősre főzött teájával és a mobiltelefonjával kiült a falatnyi erkélye egyetlen székére. A telefont a kisasztalkára tette, bögréjét két tenyere közé fogva várta a főnöke hívását.

Vajon hány eső miatt lemondott nap fér bele, mielőtt végképp fizetésképtelenné válik?

Lehunyt szemmel kortyolt a teába. A nyelőcsövében szétáradó bizsergető melegre koncentrált. Izmai elernyedtek. Az eső hangja a gondolatai közé szivárgott, és kellemes emlékeket hívott elő.

Ricsi a kedvenc vízesése alatt állt. Addig a napig nem tett különbséget a vízesések között, ám akkor egy madárra lett figyelmes, ami átvitorlázott a lezúduló vízfüggönyön. Aztán egy másikra. A férfi a víz mögé került, a nedves sziklába kapaszkodva igyekezett minél többet kivenni a feje felett zajló eseményekből.

Swiftek, tudta meg később.

Belépett a zuhatag alá, de a rázúduló víz olyan erővel verte vállon, hogy inkább visszakozott, és a nyirkos kövekhez bújt. Egy fészek szélén egyensúlyozó madarat figyelt, és amikor az átrepült a vízesésen, ő is kirobbant a szabadba. Már akkor becsülte ezt a teljesítményt, pedig még nem tudta, hogy ez volt a fiatal madár életének első röpte.

Telefoncsörgés rántotta vissza a jelenbe.

A hívás nem tartogatott meglepetést a számára. Esőben lehetetlen tetőt fedni, a többi munkára pedig van elég ember az építkezésen. Még szerencse, hogy találta azt a másodállást. A lakbérre talán elég, amit ott megkeres.

De vajon mit tegyen estig, amíg eljön az edzés ideje? Ha mást nem is, azt megtanulta Amazóniában, hogy ne az elveszett lehetőségeket sirassa, azt nézze, mit nyert a fordulaton. Ez esetben egy szabadnapot. Mekkora kincs volna, ha lennének tervei az életben!

 

Mara kilépett a művelődési ház folyosójára, és bezárta a száznégyes termet. Lesétált a földszinti irodába. Útközben nevetés ütötte meg a fülét. Nők vihorásztak. Megirigyelte a jókedvüket.

‒ Visszahoztam a száznégyest ‒ nyújtotta a kulcsot az irodában ülő nő felé, aki oda sem nézve vette ki a kezéből, helyette Mara arcát fürkészte.

‒ Na, kipróbálod? ‒ Végigmérte Marát. ‒ Látom, az alkalomhoz öltöztél.

‒ Mit veszthetek? Max’ másfél órával később érek haza.

‒ Ez a beszéd!

‒ Mit tudsz róla? Jó fej?

‒ Hallod a nevetést? Tőlük szűrődik ki. Minden alkalommal hallom.

‒ Akkor talán nem veszi a fejem a késés miatt.

‒ Házi nyúl vagy. Ne izgulj!

Mara halkan nyitott be a terembe, csendes léptekkel a fal mellé húzódott, ajkát rágcsálva tanulmányozta a hét-nyolc különböző korú nőnek magyarázó férfit, akinek enyhén füstös hangja betöltötte a teret.

‒ Látjátok, mindenkinek vannak félelmei. Akadnak irreálisak, és olyanok, amiknek van alapjuk. A ti dolgotok, hogy felvegyétek a kesztyűt. Nézzük Icát! ‒ Az egyik nő kérdőn felhúzta a szemöldökét, miközben egyik lábáról áthelyezte a testsúlyát a másikra. ‒ Nem érhetsz haza egész életedben sötétedés előtt. Ahogy ma sem. Bár ma érted jönnek, ha jól tudom.

‒ Hát ‒ nevetett fel a megszólított. ‒ Így elég idiótán hangzik.

A férfi nyugtatón emelte felé a tenyerét.

‒ Nem, nem! Ez totál mindennapi félelem. Sokan rettegnek a sötétben.

‒ Te nem? ‒ kérdezte egy másik nő. Valamivel fiatalabbnak látszott Maránál és kategóriákkal magabiztosabbnak. Félrebiccentett fejjel várta a választ, nyelve hegyét kidugta apró, fehér fogai között.

‒ Nem. Én a felém repülő hegyes tárgyaktól félek.

Újabb nevetés hullámzott végig a társaságon. Mara örült, amiért sikerült anélkül belépnie a terembe, hogy megzavarta volna a foglalkozást, azonban egyre kínosabban érezte magát, mintha éppen ismeretlenek titkát lopná el.

‒ Megtanítom nektek, hogyan ne tűnjetek áldozatnak. Látni fogjátok, hogy nem ördöngösség.

Mara megköszörülte a torkát, mire minden szempár rámeredt.

‒ Bocs a késésért! ‒ hebegte. ‒ Elhúzódott az órám.

Ricsi homlokán ráncokba szaladt a bőr, ahogy Mara szavait értelmezte, aztán felderült arccal mondta:

‒ Á, te vagy az akciós lány.

‒ Akciós?

‒ Az itt dolgozók ingyen látogathatják az órákat. Nem tudtad?

‒ Ja, de. Méltányos akció ‒ heherészett zavarában Mara.

‒ Esetleg én is beugrom hozzád. Mit szólsz? Ugye nem gond, ha tegeződünk?

Mara rejtélyesen elmosolyodott.

‒ Nem, dehogy.

‒ Mi az? ‒ Ricsi úgy találta, nem a tegezéssel van gondja, de akkor minek szól a gúny?

‒ Szívesen látlak az óráimon ‒ felelte Mara immár felszabadultabban.

Ricsi az egyik sarokba állított székekre mutatott, ahol a többiek holmija hevert.

‒ Ha lepakoltál, állj be a lányok mellé. Páran ugyanúgy először vannak itt, mint te. Nem maradtál le semmiről.

Mara egy üres székre tette a táskáját. Kivette a kulacsát, nagyot húzott a benne lévő vízből, ami feloldotta a torkában feszülő görcsöt.

‒ Magunkban hordozzuk a változás lehetőségét ‒ hallotta Ricsi monológját. Kihúzta magát és elszántan a nála valamivel fiatalabb nő mellé sétált.

‒ Sári vagyok ‒ villantotta ki apró, fehér fogait a nő.

‒ Mara ‒ súgta vissza Mara.

Ricsi műszigorral csördített rájuk.

‒ Nem beszél, figyel! Kikérdezem.

Mara behúzta a nyakát, ám ekkor egy idősebb, alacsony asszony a magasba lendítette a karját.

‒ Én! Én tudom ‒ hadarta, amitől újra kitört a teremben a nevetés.

 

A lányok többsége a közelben lakott, Mara volt az egyetlen, akinek át kellett kelnie a Duna felett, hogy hazajusson. Sári elkísérte a megállóba, és a buszt is megvárta vele. Igyekezett szóval tartani Marát, aki a sötétben mozgó alakokat figyelte, de Sári egy mondatára felkapta a fejét.

‒ Úgy tűnik, kiestem a pikszisből.

‒ Milyen pikszisből? Tök kedves volt veled végig.

‒ Nem voltál itt az előző alkalmakkor. Amíg meg nem jelentél, azt hittem, van esélyem nála.

‒ Én nem pasizni jöttem ‒ biztosította Sárit Mara.

‒ Én sem. De ha valami adódik!

Mara tenyerét elöntötte az izzadtság.

‒ Most utálnod kéne.

‒ Azt szeretnéd?

‒ Dehogyis! De tényleg nem akarom lecsapni a kezedről.

Sári mosolya az egyre hűlő estét is kellemesebbé varázsolta.

‒ Ne félts te engem! Látod az adottságaimat, nem? ‒ Játékosan kidomborította a mellét, kicsit meg is rázta, mire Mara kuncogva nézett körül, vajon figyelte-e valaki az iménti jelenetet.

‒ Benézhetnél az én órámra is ‒ mondta aztán ugyanazzal a rejtélyes tekintettel, amivel Ricsire nézett, amikor szóba került a munkája.

Begördült a busz, és ő örömmel nyugtázta, hogy az ajtó felőli első ülés szabad. Oda telepedett. A Duna felszínén megcsillanó fényeket nézte. A kellemes fáradtság felkúszott a lábszárán, megült a vázizmaiban, a zsigereit pedig egyfajta lusta megnyugvás kerítette hatalmába. Félig szendergett, amikor a busz beállt a végállomásra. Feltápászkodott.

A gondozatlan zöld rész peremén, amit parktól kezdve dzsumbujig mindenféle névvel illettek a lakótelepen élők, két összefirkált, valaha pirosra mázolt pad állt. Fiatalok foglalták el mindkettőt. A pad háttámláján vagy egymás ölében üldögélve üvegből itták az alkoholt. Két korty között indokolatlanul hangosan társalogtak egymással. Mara, meglátva őket, kihúzta magát, tüdejét teleszívta levegővel, állát kiemelve sétált el előttük.

‒ Szia, szépségem! Kérsz egy kortyot? ‒ kínálta felé az italát a csapat egyik fiú tagja, mire a hozzásimuló lány felmordult és kikapta az üveget az ujjai közül.

‒ Az kéne még! Szambázz szépen tovább! ‒ Nagyot húzott a szeszből, aztán kihívó tekintettel meredt Marára. A többiek érdektelen kifejezéssel az arcukon figyelték, mi lesz ebből.

Pisis senkiháziak, gondolta Mara, mégsem titkolhatta maga előtt, hogy hálás a jelenlétükért. Amíg ők ott rontják a levegőt, addig az, akitől igazán tart, talán nem fogja megmutatni magát.

 

CSILLAGLESEN

 

‒ Hiányoztál a múlt héten ‒ mondta Mara, közben egy kalapácsütést indított Sári homloka felé, amit a nő felkészülten fogadott: alkarját a feje fölé emelte, hogy megállítsa a lecsapó öklöt. Mara csuklója erőtlenül koppant Sári karján, a lendülete talán el sem ért volna a nő fejéig.

Sárin volt a támadás sora.

‒ Délutános voltam ‒ felelte és a mondat utolsó szótagjával egy időben ütött.

Mara behúzott nyakkal lendítette magasba a karját, éppen megfelelő tempóban, hogy ne a fejét érje a másik ökle. Felszisszent a fájdalomtól.

‒ Bocsi ‒ mosolygott rá Sári.

Mara rúgással próbálkozott. Sári elkésett a védekezéssel. A kellő ívben indított mozdulat a megfelelő helyen és szögben találta volna el a csípőcsontját, de Mara lábszára még azelőtt megállt a levegőben, hogy elérte volna a másik nőt.

‒ Két műszakban vagy? ‒ kérdezte Mara, aztán hátrébb lépett, teret biztosítva a következő akcióhoz a társának, akinek aznap több kedve volt beszélgetni, mint harcolni.

‒ Eladó vagyok egy boltban ‒ közölte, miközben támadóállásban körbe ugrálta Marát. ‒ Csak kéthetente tudok jönni, de akkor minden alkalommal.

‒ Az utolsó tíz percet csacsogással fogjátok tölteni? ‒ kiáltott oda a terem túlsó végéből Ricsi.

‒ Dolgozunk is ‒ biztosította Sári.

A férfi odasétált hozzájuk.

‒ Kesztyűs kézzel bántok egymással. Mara, a te ütéseid ahhoz is gyengék, hogy felbosszantsd velük az ellenfeledet.

‒ Először be akarom gyakorolni a mozdulatokat.

‒ Lárifári! Támadj! ‒ utasította Ricsi. Szembe állt a nővel és maga felé intett jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Sári hátrébb lépett, Mara támadóállást vett fel, a többi nő érdeklődve fordult feléjük. ‒ Gyerünk ‒ biztatta Ricsi Marát, mert az csak rugózott vele szemben, el sem mozdítva öklét az arca elől.

‒ De hiszen nem is véded magad.

‒ Azzal ne foglalkozz.

Mara néhány centit előretolta, majd visszahúzta az öklét. Ricsi meg sem mozdult.

‒ Üssek vagy rúgjak? ‒ nézett a szemébe a nő.

‒ A támadódtól is meg fogod kérdezni?

Mara ütött. A gyors jobbegyenes, ha végigviszi, a mozdulatlanul álló Ricsi járomcsontját találja el, de a nő keze két-három milliméterrel a férfi arca előtt megállt.

‒ Messziről kezdtem ‒ magyarázkodott Mara.

‒ A fenéket. Félsz megütni bárkit is.

‒ Mert nem is védekeztél.

‒ Rendben, akkor most én támadok bal egyenessel. Te hárítasz és visszatámadsz.

‒ Hogyan?

‒ Lepj meg. ‒ A férfi mosolya visszhangot vert Mara arcán. ‒ Felkészültél?

‒ Aha.

Ricsi karja előre lendült. Mara hárításként a magasba csapta az öklét, és önkéntelenül megrogyasztotta a térdét. Az ütés erejétől a nő karján végigszaladt a fájdalom. Lélegzetnyi ideig úgy érezte, a csontja kiszakad az izomrostok hálójából. Sári túlméretes ütése simogatásnak hatott a férfié mellett. Ricsi visszahúzta az öklét az arca elé.

‒ Ügyes ‒ dicsérte Marát.

Féloldalas védekező pozíciójával szabad prédaként kínálta fel a jobb halántékát, amit a nő jól látott. Megcélozta a férfi füle tövét és lecsapott rá.

Ricsi kinyitotta és oldalra vitte az öklét. Mara csuklója lágyan siklott a tenyerébe, a férfi ujjai gyengéden fonódtak köré.

‒ Fájt, ahogy megütöttelek, de te most is csak ímmel-ámmal küzdesz.

Mara ajka megremegett. Ricsi egy pillanattal tovább felejtette rajta a tekintetét, mint ahogy az indokolt lett volna.

‒ Van valami, amit az újakkal nem gyakoroltunk ‒ mondta fennhangon a többiek felé fordulva. ‒ Az emberek többsége ódzkodik attól, hogy megüsse a másikat. Az a feladat, hogy belebokszoljatok a hasamba.

‒ Mi? ‒ kérdezte egy távolabb álló, harmincas nő. Azt hitte, rosszul hall.

Ricsi rámosolygott.

‒ Feketeövesek ütésein edződtem. De arra kérek mindenkit, hogy csak a hasamra célozzon. Hagyjátok egyben a mellkasomat meg az ágyékomat. ‒ Az utolsó mondattal feloldotta a születő félben lévő feszültséget, és nehogy újra felüsse a fejét, Ricsi a gyors cselekvés mellett döntött. ‒ Ica, te már jól ismered a gyakorlatot. Gyere, mutasd be!

A megszólított arcán halvány pír szaladt fel, ahogy végignézett az őt bámuló nőkön. Ricsi elé sétált, megvárta, amíg az a háta mögött összekulcsolja a kezét és megfeszíti a hasizmát. Akkor támadóállásba ugrott és lendületes jobbegyenest mért a férfi köldöke magasságába.

‒ Tökéletes ‒ bólintott Ricsi, majd a többiekhez szólt. ‒ Álljatok sorba.

Odalépett mindenki elé. Volt, akinek már az első ütését jónak ítélte, de a többségnek két-háromszor meg kellett ismételnie a gyakorlatot. Mara állt a sor végén. Tehetetlenül megrántotta a vállát, amikor a harmadik ütése is elhalt, mielőtt elérte volna Ricsit.

A férfi megemelte a tenyerét.

‒ Végeztünk, lányok. A hónap első keddje van, úgyhogy irány a Sáska! Mara talán bátrabb lesz, ha nem őt nézi mindenki.

A nő a társait figyelte, ahogy beleisznak a kulacsukba, magukra kanyarítják a melegítő felsőjüket, és döngicsélő beszélgetés mellett a kijárathoz tódulnak. A sarokba állított székeken immár csak kettejük sporttáskája maradt.

‒ Mint egy méhkaptár ‒ mondta viccesen a férfi, mire Mara ideges félmosolyra húzta a száját.

‒ Mi az a Sáska?

‒ Söröző a tér túloldalán. Beülünk pár órára beszélgetni, aztán hazakísérjük Icát. ‒ A férfi Mara arcát fürkészte. Úgy látta, nem veszi a poént, ezért barátságos hangon hozzátette: ‒ Szívesen hazaviszlek, ha te is félsz a sötétben.

‒ Nem a sötéttel van gond.

Ricsi kivárt, de a nő nem folytatta, ő pedig nem mert faggatózni.

‒ Már nem néz senki. Így meg tudsz ütni?

Mara esetlen pillantással válaszolt.

‒ Lépjünk vissza egyet ‒ folytatta a férfi. ‒ Nyisd ki a tenyered. ‒ Megfeszítette a hasizmát, és a csuklójánál fogva hozzáérintette Mara tenyerét. A nő szabadult volna, de ő nem engedett. ‒ Milyen? ‒ kérdezte. A hangja, a mozdulataival ellentétben lágy volt és simogató.

‒ Kemény, mint a fal ‒ préselte ki magából Mara.

‒ Nem fog fájni, ha megütöd.

‒ Legközeleb,b, jó? Addigra összeszedem magam.

Ideges bizsergésként telepedett Ricsire az érzés, hogy ha hagyja elmenni Marát, most látja utoljára. Alkut ajánlott.

‒ Gyere el a Sáskába! Utána hazaviszlek, bármeddig maradj is. Vagy sietsz?

Mara elfintorodott.

‒ Nem vár otthon senki.

 

A sörözőbe lépve Mara látta, hogy a társaság a felére csappant. Sárin és Icán kívül még három, középkorú nő ülte körbe a nagy, központi asztalt: a testedzéstől még mindig pirospozsgás Rózsi, a folyton kacarászó Marika, és Aliz, aki a szomszéd asztalnál iszogató magányos férfit leste. Sári, Mara szemébe nézve a maga mellett lévő üres székre mutatott.

‒ Neked foglaltam.

Mara leült. Megijesztette a belsőjében ébredő szomorúság, amiért Ricsi a tőle legtávolabbi széket választja.

Mit érdekel engem, hová ül, bizonygatta magának.

‒ Hozhatok inni az újonnan érkezőknek? ‒ termett az asztalnál egy fiatal felszolgálónő.

‒ Limonádét kérek ‒ mondta Ricsi.

‒ Kettőt ‒ vágta rá Mara.

Sári elhúzta a száját.

‒ Azt hittem, borozol velem. Nem vagy kocsival.

‒ Nem szeretem a bort.

‒ Át kell gondolnom ezt a barátságot ‒ közölte Sári olyan bájosan, hogy mindenkinek nevethetnéke támadt a kontraszt miatt. ‒ Amúgy épp azt meséltem a lányoknak, hogy te is a művházban oktatsz.

‒ De még nem tudtuk meg, hogy mit ‒ vetette közbe Marika.

‒ Burlesque-et.

Amíg a többiek tanácstalanul néztek össze, Ricsi elismeréssel bólintott, de a hozzászólása elárulta, hogy ő is messze jár a valóságtól.

‒ Egyre biztosabb, hogy benézek hozzád. Jót tenne nekem némi vidámság.

Mara cinkosan Sárira hunyorított, aztán a férfihez fordult.

‒ Ne halogasd, mert másfél hét múlva nyári szünet. Leáll az egész kóceráj.

Aliz megélénkülve hajolt az asztal felett Ricsi felé, nekiszegezve a kérdést.

‒ Igaz, hogy nem lesz edzés a szünetben?

‒ Igaz. A művház átvált nyári menetrendre.

‒ Basszus! Ez a heti háromszor egy óra nyugtom van a kölykeimtől. Imádom őket, de ha csak ezek ketten vannak meg a meló, abba belebolondulok.

Mara az utolsó kortyokat szürcsölgette a limonádéjából, amikor felmordult Ica asztalon hagyott telefonja.

‒ Itt vannak értem ‒ közölte Ica.

Mara az órájára nézett.

‒ Én is indulok.

A táskájába nyúlt a pénztárcájáért.

Ricsi is szedelőzködött.

‒ Megígértem, hogy hazadoblak. ‒ Kísértést érzett, hogy Mara italát is ő fizesse, ám azt nem engedhette meg magának, hogy mindenki fogyasztását állja, ezért csendben maradt.

‒ Csak ügyesen! ‒ súgta Sári Marának, aki riadtan végignézett a többieken. Úgy ítélte, nem hallották meg Sári szavait, azért az égre emelt tekintettel elhúzta a száját.

Lassan sétáltak ki az éjszakába.

‒ Ott ‒ mutatott a férfi az utca másik oldalán lévő parkolóra.

Átvágtak az úttesten. Ricsi egy metálszürke Volkswagen kombihoz vezette Marát, aki zsebre dugott kézzel várta, hogy előkerüljenek a kocsi kulcsai a férfi táskájának rejtekéből. Mélyet szippantott a friss levegőből és felnézett a csillagokra. Zsibbadt az agya, mintha alkoholt ivott volna, a gondolatok összefüggéstelenül ötlöttek fel benne.

‒ Vajon miért hívják Göncölnek?

Csak akkor tudatosult benne, hogy hangosan is kimondta a kérdést, amikor Ricsi válaszolt rá.

‒ Északra van, igaz?

‒ Mit tudom én! Ott jobbra ‒ mutatott a Nagy Göncöl irányába Mara.

‒ Biztos, mert a Medve abban tartja a gönceit.

‒ A Kis Medve a Kis Göncölben, a Nagy Medve a nagyban ‒ fűzte tovább Ricsi szavait a nő.

‒ Nagy szaktekintély vagy te is, látom ‒ kacsintott rá a férfi, mire Mara felkaron legyintette.

‒ Megvan már a kulcs?

Ricsi felmutatta a slusszkulcsot, de továbbra is az eget nézte.

‒ Ilyenkor szokott hullócsillag áthúzni ‒ méltatlankodott.

‒ Majd augusztusban a Perszeidák ‒ mondta Mara.

‒ Persze. Mindjárt több is.

‒ Több csillag?

‒ Több Ida.

Mara kuncogva rázta meg a fejét. Nem érezte ilyen felszabadultnak magát, mióta elköltözött otthonról. Valójában hosszú hónapok óta most először engedte el magát úgy igazán.

‒ Mehetünk? ‒ kérdezte a férfi.

Kinyitotta a központi zárat. Mara nyúlt az utas oldali első ajtó kilincséért, de Ricsi megelőzte, és kitárta neki az ajtót. Ő csábos tekintettel pukedlizett, aztán elfoglalta a felkínált ülést. A táskáját a lábához engedte.

‒ Szavadon foglak ‒ figyelmeztette Ricsi. ‒ Augusztusban visszajövünk.

Megkerülte a kocsit, a hátsó ülésre dobta a táskáját és bepattant Mara mellé.

‒ Merre? ‒ kérdezte.

‒ A felüljárón át, aztán mondom.

Mara elnyúlt az ülésben. Ricsi megnyugodva vette tudomásul, hogy feloldódtak benne az edzés végén támadt visszás érzések. Érdeklődve kérdezte:

‒ Mihez kezdesz a szabad tíz héttel? Üdülés?

‒ Nagy szarban lennék, de a lányok intéztek munkát.

‒ Milyen lányok?

‒ A művházban Zitáék. Meglepően barátságosak velem. Van egy szabad takarítói státuszuk, és az adminisztrációba is besegíthetek majd. Te?

‒ Amíg megvan a főállásom, minden oké.

‒ Mit dolgozol?

‒ Tetőfedés. Nem nagy szám.

‒ Én is imádom a magasságot.

Mara ültében a férfi felé fordult, vállát és halántékát a támlának döntötte. Ricsit meglepte, hogy tetőfedéssel ilyen könnyű csajozni. Mérnökként nem aratott ekkora sikert.

‒ Gyakran szép a kilátás ‒ ismerte el.

‒ Alpin technikával is dolgozol?

A nő feszülten várta a választ. Ricsi gonosz fintorral felelte:

‒ Rátapintottam a titkos vágyadra?

‒ Rajtakaptál.

Mara visszafordult a menetiránnyal szembe. Sikertelenül próbálta elfojtani a vigyorát. Ricsi visszatért a nő kérdéséhez, vállat vonva mondta:

‒ Inkább fákra mászom.

Mara újra ránézett. Magyarázatot várt, bővebb kifejtést, de a férfi csak jelentőségteljesen bólintott.

A lakótelep szélén, a buszvégállomáson hajtottak keresztül. A nő arcán újra megfeszültek az izmok. Ricsi körülnézett, mi okozhatta a változást.

‒ Miattuk jársz hozzám? ‒ intett a padokon tanyázó fiatalok felé.

‒ Bárcsak ők lennének a legnagyobb gondom! Ott, az iskola mellett van szabad parkoló.

Megbújt valami Mara hangjában, és a férfi nem tudta eldönteni, hogy szomorúságot vagy tompa fáradtságot hall-e ki belőle. Remélte, az előző. Ő is elszomorodott, amiért itt kell hagynia a nőt.

‒ Melyik a te lakásod? ‒ tudakolta.

Mara két negyedik emeleti ablakra mutatott.

‒ Az ott legfelül. Miért?

‒ Megvárom, amíg biztonságban felérsz és lámpát kapcsolsz.

‒ Kedves tőled.

‒ Ugyan! Csak figyelek a jól fizető ügyfelekre.

Összenevettek. Mara csilingelő kacagással, Ricsi mélyről érkező, őszinte melegséggel.

‒ Hatkor kezdődik az órám. ‒ Mara inkább dorombolt, mint beszélt, amitől a férfit kellemes bizsergés járta át. ‒ Köszönöm, hogy hazahoztál ‒ mondta még a járdáról behajolva, aztán becsukta az ajtót.

‒ Köszönöm, hogy vagy ‒ dörmögte Ricsi csak úgy önmagának.

 

A TÉRVÁLTÓ

 

A Remetebarlangok alatt vezető úton állította le az autót. Mélyen beszívta a Duna-kanyar párával telt levegőjét. Felnézett a barlangokra. Újra elővették a kétségek. Nem élhet itt úgy, mintha mi sem történt volna. Mi lesz, ha akkor jönnek érte, amikor már családot alapított?

Attól, hogy Mara tetszik neki, persze még messze van a házasságtól, ezt ő is tudta jól, mégis meglepően izgalmas érzések keltek benne életre.

Felsétált a barlangokhoz, bement jobbról a másodikba. Bár a letartóztatása után eltökélte, hogy soha többé nem tér vissza Amazóniába, mégsem bírta ki az esőerdő nélkül. Ha ideje engedte, esténként eltöltött egy-egy órát a Japurá partján. Tudta, a fehérek nem merészkednek ki a mérhetetlen sötétségbe, indiánokkal pedig még nem találkozott errefelé.

Nem sietett. Ilyenkor már senki sem járt a kirándulóhelyen. Azért a biztonság kedvéért a levetett ruháit egy mélyedésbe rejtette.

Elővette a térváltót. Kézre állt, mintha csak egy félliteres Jäger Maisteres üveg volna.

A lekerekített élű téglatesten nem volt finomhangolási lehetőség. Egyetlen dologra volt képes, az amazonasi Japurá folyó partja és a Szent Mihály-hegyi Remetebarlangok egyike között utaztatta a kezelőjét. Ha Magyarországon aktiválta, a folyóhoz jutott, ha az esőerdőben, akkor a barlangba. Ricsi nem is teleportáló gépnek tervezte, őt lepte meg a legjobban, amikor az előállított energiával egyenesen hazahozta őt Brazíliából.

Ráfektette a nyitott tenyerét a kezelőfelületre. Biztonsági intézkedésként alkotta meg úgy, hogy egyedül az ő tenyérlenyomata hozza működésbe. Bár naiv volt akkoriban, annyira azért mégsem, hogy ne tudja: bárki hajlandó a gyilkosságra azért, hogy megkaparintson egy masinát, ami hasznosítani tudja a nullponti energiát. Egy halott ember bőre meg ugye nem közvetíti azokat az elektromos jeleket, amelyek aktiválnák a rendszert.

Ahogy a tenyere rásimult a gépre, neonzöld fény pásztázta végig az érintkezési felületet. Ricsit émelygés fojtogatta, szemgolyója hátsó részében mintha tűz izzott volna fel. Aztán az egésznek vége szakadt, és ő ott állt anyaszült meztelenül, kezét a térváltón tartva az ismerős kaucsukfa mellett.

Tizenegy körül ért a Szent Mihály-hegyhez Mara parkolójából, tehát lassan besötétedik. A szokott helyére, a kaucsukfa két gyökere közé tette a térváltót és találomra elindult egy irányba.

Jó lesz nem elkószálnom, figyelmeztette magát. Legyen ismerős fák között, amikor beáll a sötét. Itt nem leereszkedik az éjszaka, mint odahaza, hanem berobban, és a többszintes lombozat alatt az égi fények sem segítik a tájékozódást.

Körülnézett és meghűlt benne a vér. Nem tudta, hol van.

‒ Most komolyan? Pucéran flangálok az őserdőben? ‒ szidta magát. ‒ Reggel munka.

Kérjük támogassa a könyv megjelenését. Köszönjük!

Hozzászólás