Interjú Tiszlavicz Máriával.
Kérlek, mesélj röviden arról, mióta írsz. Honnan jön az ihlet a történetekhez?
Általános iskolás koromban, gimnáziumban és az egyetem alatt is szerettem történetek „gyártani”, de aktívan 2015-óta vagyok jelen az irodalmi életben. Álmodozó típus vagyok, könnyen felkapok egy mozzanatot, egy mondatot, és viszem tovább. Bárhonnan, bármikor be tud ugrani egy ötlet, szinte minden megihlet: egy álom, egy elcsípett párbeszéd a boltban, egy élvezetes film vagy könyv. Innen már csak tovább kell szőni a fonalakat.
Olvashatunk tőled krimit és romantikust is. Hogyan találtad meg magadban az írói hangot ehhez a két zsánerhez?
Ezt a két dolgot szeretem olvasni is: a rejtélyeket és az emberi kapcsolatok alakulását. Innen már nem nehéz eljátszani a gondolatokkal, ezredszer is feltenni, „mi lett volna, ha…” vagy „és ha nem azt válaszolná, hanem…”
Az emberek között is ezt lehet leginkább megfigyelni: titkolóznak, akarnak valamit a másiktól. Kórházban dolgozom, sok emberrel találkozom, ez remek terep megfigyelni a viselkedéseket.
Legfrissebb írásod a Madarat tolláról c. kisregény. Honnan jött az ötlet, hogy egy hallássérült fiút helyezz a központba? Nagyon tetszett, hogy nemcsak a hallássérült fiú oldaláról ismerjük meg a helyzetet, hanem a környezet hozzáállását és nehézségeit is megmutatod.
A kisregény alapötlete egy álomból kerekedett ki: meg kellett találnom egy harkályt, akit a többiek elriasztottak. Pontosabban segíteni akartam valakinek megkeresni azt a madarat. Csak annyi maradt meg bennem, hogy az az illető sérült valamilyen szinten, de több részletre nem emlékeztem. Innen kezdett el formálódni bennem a szituáció: mi lenne az a helyzet, ki lenne az a személy, akinek nagy segítségre lenne szüksége egy erdőben? Ki az, aki szereti a madarakat, több időt tölt velük, mint az osztálytársaival – és ez miért érdekes? Így öltött testet Ábel, a hallássérült fiú. Bevallom, először nem mertem az ő szemszögéből írni, úgy éreztem, nem tudom hitelesen visszaadni, milyen az élet egy hallássérült kamasz számára. A kisregény első verziója, akkor még feleennyi terjedelemben, kizárólag Gina visszaemlékezését tartalmazta. Ettől függetlenül már az első pillanattól kezdve utánajártam, milyen a hallássérültek élete, felkerestem érintett fiatalokat, sokat beszélgettem velük – arról, ők hogyan élik meg az egészet, és hogyan viszonyul hozzájuk a környezetük –, tehát alapanyagom volt, meg tudtam mutatni kívülről, milyen az egész. Aztán ahogy javítottam a történetet, Ábel egyre hangosabbá, egyre követelőzőbbé vált, egyszerűen meg akarta mutatni magát – úgyhogy engedtem neki. Nem bántam meg, örülök, hogy övé lett a főszerep. Remélem, minél többen megismerkednek vele!
Olyan történeteket írsz, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem adnak is az olvasóknak valami pluszt. Olvasóként is ez az elvárásod?
Igen, teljes mértékben. Szeretem, ha egy könyv amellett, hogy kikapcsol, valamit ad, hozzátesz valamit ahhoz, aki voltam, megtanít valamire. Ez nem feltétlenül oktatás, inkább emocionális plusz, ami teljesen jól megfér a szórakoztatással.
Válaszd ki egy karaktered, és meséld el, milyen volt az ő bőrébe bújva megélni a történetet, amelyben szerepelt.
Nehéz csak egyet kiválasztani, mert mindegyikőjüket szeretem és közel állnak a szívemhez, de beszéljünk most Ábelről, a Madarat tolláról hallássérült főszereplőjéről. Nagyon alaposan, a legmélyebb, legszemélyesebb gondolatokig lemerészkedtem, amikor a hallókészülékkel élő ismerőseimmel beszélgettem, hogy bele tudjak bújni egy olyan ember bőrébe, aki másképpen hall, mint én. Ráadásul Ábel tini, nagyon érzékeny korszakban van, minden és mindenki hat rá, ezerfelé húzza a megfelelési kényszer, vannak hobbijai, amiket szeret, és amiknek alaposan utána kellett járnom. Nagyon sok empátiára volt szükségem, hogy el tudjam képzelni, milyen lehet neki hallássérültként létezni egy olyan világban, amit korábban nagyon jól ismert. Más lett számára a hétköznapi, ami addig természetes volt, most idegenné vált. Igazi kihívás volt, és végül nagyon örülök, hogy belevágtam és megalkottam őt. Nagyon tanulságos utazásra vitt, és most már kicsit máshogy nézek magamra.