Miért is raktam fészket egy fa tetejére?
Minden ott kezdődött, amikor Fiamettával visszatértünk a saját századunkba, és én csak vártam Szoárdra. Egyre többször másztam fel erre az öreg fenyőfára, ami kicsit emlékeztetett a szellemerdő szögletes törzsű fáira. Azt gondoltam, hogy az én sas-szellemmel felruházott, botcsinálta férjem madárként tér vissza hozzám, de csupán egy kóbor galamb pottyantott a fejemre. Hiába szitkozódtam és ráztam az öklöm utána, egy szavamat sem értette. Ekkor lassan már felfogtam, tényleg oda minden sámánerőm, tudásom. No, nem azért jöttem rá ilyen későn, mert az agyam ott felejtettem abban a kilencedik században, bár néha volt ilyen érzésem. Inkább csak reménykedtem. Hónapokig csak vártam, és minden szabadidőmet a fán vagy Fiametta kandallója előtt töltöttem.
Valami azért mégiscsak megmaradt a sámán múltamból, felismertem a lángok között Jutos arcát.
– Azta! Te tényleg ott vagy a kályhában – meredtem az üvegajtóra, ahonnan Jutos vigyorgott rám, mint egy tévébemondó, bár azok ritkán jelennek meg tűzformában. Azért elég bizarr látvány volt az öreg feje a kandalló égőterében, úgy tűnt, mintha a teste lecsúszott volna a hamuzó fiókba. Annyira közel azért nem mertem menni, mint Fiametta, aki még a tenyerét is oda rakta. Én tuti, hogy odasülnék.
Elég jól emlékeztem Kerecsen tüzes trükkjének hatására, semmi kedvem újra égési sérüléseket szerezni.
– Nocsak, sámánlány, te is itt vagy? – lobbant az üveghez közelebb barátnőm papája, és nekem tényleg elment a maradék eszem is, mert ott örvendeztem egy halom parázsnak, és az abból fel-fel lobbanó tűznek. Ha akkor valaki benéz az ajtón, két húszas éveinek elején járó lányt láthatott volna, akik éppen tapsikolnak a kandallóba bámulva.
– Látlak! – tátottam a számat, miközben összement a láng, és hunyorogva táncolt előttem az icipici Jutos, a tűzsámán. A szemem egy kicsit jojózott, amikor ismét visszaváltozott emberi arc-váll nagyságúra.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem veszett el teljesen a sámánerőd – pislogott kettőt, és ebből arra következtettem, hogy komolyan gondolja, hogy sámán maradtam. Egészen felvillanyozódtam a gondolatra, hogy lángra lobbant a remény, de az adott esetben elég morbid gondolat volt.
– Hűha! Akkor mégis visszamehetek hozzátok egy kicsit? Látni szeretném Szoárdot, mert ő… – hallgattam el, arra gondoltam, mi van, ha máris elfelejtett. Azért ott a jurták között akadt nálam jobb nő is.
– Nem látogat meg – fejezte be Jutos a mondatomat. – Nem jöhet hozzád, mert készül a harcra.
– Harcra? Kivel? Minek? – árasztottam el kérdésekkel Fiametta papáját, de ő csak pislogott, majd átváltott szürkés színbe.