Barion Pixel

A fekete angyal lovagjai 1. Földre szállt angyal beleolvasó

A két férfi bizonytalan mozgással egyensúlyozott a sziklaperem szélén, mindezek ellenére valamiért mégis gyakorlottnak tűntek a mozdulataik. Kisebb kilengések után könnyedén lendültek át az előzőnél még veszélyesebbnek látszó pengevékony falra, amely néhány lépés után kiszélesedett emberméretű kerek kőlappá. Ám a sziklafal itt véget is ért, már csupán egy óriási szakadék mélyült előttük. Néhány percig még hangosan ziháltak, majd a meredély széléhez közelebb álló négykézlábra ereszkedett. Társa nem mozdult, csupán remegő kézzel támaszkodott a sziklafalra. A lehasaló férfi egy pallódarabot húzott elő egy hasadékból, amivel áthidalta a szakadékot.
Szavak nem hangzottak el, csupán a szél süvített át a kődarabok között, huhogó, sivító hangokat gerjesztve, az emberi idegeket borzolva. A sejtelmes zúgást egyedül csak a távoli égzengés hangja múlta felül, mégis úgy tűnt mindez nem zavarja a két alakot. A földön térdelő gondosan beigazgatta a fadarabot, majd felnézett társára, aki csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy rendben van.
Amint a palló ráfeküdt a két sziklameredélyre, a férfi kezével újra megmozgatta, úgy tűnt ezzel meg is győződött annak biztonságáról, feltápászkodott és ingatag léptekkel átegyensúlyozott a túlsó oldalra. Némi hezitálást követően társa is követte. Láthatóan nem először tették meg az utat, ugyanis a hátsó alak lehajolt, és a fadarabot áthúzta maga után, mint egy várban a híd felvonása után. Ezzel a belépés minden élőlény számára megszűnt, ettől kezdve már csak a madárnak volt átjárása arra a területre.
A két alak járása most vált igazán ingataggá vált, mintha valami elvette volna az erejüket.
Az elöl botladozó férfi hangosan felcsuklott, mire a másik egy böfögéssel rákontrázott, mire erős pálinkaszag járta át a környéket, mintha egy szeszfőzde ajtaját tárták volna ki.
Nem véletlen a hasonlat, hiszen ők pontosan onnan érkeztek az éjszakai szállásukra. Miután végeztek a napi munkájukkal, alaposan belekortyoltak a szokásos juttatásukba, csak ezt követően léptek az otthonukhoz vezető rázós útvonalra, így mire elérték ezt a pontot, a szesz hatása is a tetőfokára ért.
Bálint és Nándi néhány éve a falu egyetlen hajléktalan testvérpárja, akik nem is igazán éltek lakhely nélkül, hiszen fent a Baltás hegy oldalában a barlangok menedékeket rejtettek. Ám az ő búvóhelyük még különlegesebb, még eldugottabb volt, alig megközelíthető helyen.
A veszélyes út végén egy szűk barlangnyílás várta az alkoholtól és az út nehézségeitől megfáradt lakóit. A bejáratot egy fal zárta el a kíváncsi szemektől, már ha bármilyen emberi lény felmerészkedett volna azon az úton odáig. Ez a fal csak kezdete volt egy kisebb labirintusnak, amely végül a barlang belsejébe vezette őket.
A két férfi utolsó megpróbáltatásként oldalazva beszuszakolta magát a duplafalu barlang legkisebb nyílásán. Odabent meglepően tágas tér fogadta őket. Középen a reggel előkészített farakás, amely a tűzhely szerepét látta el, egyben a teret alvóhely és konyha részre osztotta.
– Na, testvér, ez a nap is megvolt – dobta le a csomagját Nándi, akinek csupán néhány ősz hajszál jelezte az idősebb voltát.
Bálint szőkés haja még nem mutatott változást. A hajuk színét leszámítva a testvérek arcvonásai nagyban hasonlítottak, joggal hihették volna ikreknek őket, ha nem lett volna köztük fél fejnyi magasság és pár évnyi különbség. Bálint, a fiatalabb fivér nőtt nagyobbra és ez a magasságkülönbség gyerekkorukban okozott némi konfliktust közöttük, de ettől függetlenül nagyon kötődtek egymáshoz.
– Igyunk! – emelte fel az ifjabb a pálinkás üveget, de bátyja kikapta a kezéből, miközben nemlegesen rázta a kótyagos fejét. Bármennyire is az alkohol hatása alatt állt már, érezte, hogy a maradékot nem szabad meginniuk.
– Ettől kifekszünk – morogta, majd nagyot nyelve testvérétől távolabb helyezte a becses itókát. – Előbb sütünk szalonnát – csomagolta ki az egyik öreg tanyagazda ajándékát, amit néhány talicska trágya elfuvarozásáért kapott. A fiatalabb fivér szófogadóan kucorgott le a kőlap mellé, de bátyja fejbiccentésére felpattant és meggyújtotta az előkészített tüzet.
Mint két ősember guggoltak a tűz mellett, és botra tűzött szalonnadarabjukat bámulták, majd egy-egy szelet szikkadt kenyérre csorgatták a kisülő zsírt. Kimerültek voltak, még beszélni sem volt kedvük. A tűz pattogását leszámítva teljes csend vette körbe őket. A barlang zegzugos falai kizárták a kint tomboló vihar hangját. A füst a szikla belsejében utat talált magának a felszínre, akárcsak egy kéményben. Ezt a csendet zavarta meg valami különös hang.
– Iii – hangzott fel a fal mellől.
A két férfi másodpercek töredéke alatt felugrott, és elkerekedett szemmel néztek össze. Hogy kerülne bármi is az ő barlangjukba? Mindketten körbejártatták a szemüket, de semmi mozgást nem láttak. Meredten álltak egy darabig, majd mindketten ismételten abba az irányba fordultak, ahonnan a hang előzőleg felhangzott.
A lángok bevilágították a barlangot, így minden sarokra, szegletre fényt vetettek. Nem volt ott semmi, csupán egy üres üveg, amelyben az előző napi pálinkaadagjuk néhány cseppje csillant meg a fényben. Nándi és Bálint megint össze nézett, az idősebb felhúzta a vállát, míg öccse újra visszanézett. Ugyanaz a kép fogadta. Óvatosan odalépett, arrább rúgta az üveget.
– Csak képzelődünk – legyintett Bálint és inkább felkapta a kőlapról a tele üveget, jókorát húzott belőle, majd a bátyja felé nyújtotta, aki egyáltalán nem tiltakozott. Különösen, hogy a félliteres üveg már majdnem félig kiürült. Ő is kivette a részét, de azért hagyott az alján egy keveset vésztartaléknak.
Mindketten visszaereszkedtek és mint ha mi sem történt volna, folytatták a pálcára tűzött szalonnadarab forgatását.
– Iii – hangzott fel az újabb sikítás, amitől a férfiak hátán még a szőr is felállt. Mindketten eldobták a vacsorájukat.
– Nézd meg, hogy mi lehet az – súgta Bálint.
– Én? – mutatott elképedve magára Nándi. – Miért? Mi vagyok én? Nyomozó kutya? Biztos egy egér… csak egy szaros kisegér – ingatta a fejét, mintegy magát biztatva.
–Iii! – visította még hangosabban a hang.
– Baszd meg! Ez nem egér – kapott fel Nándi elszántan egy darab égő husángot, és mint valami fáklyát, tartotta a sarok felé, ahonnan a hangot hallotta, de ott továbbra sem látszott semmi. Összenéztek a testvérek, és egymásba kapaszkodva közelebb merészkedtek.
A sziklafal hullámos oldala egyenletesen zárt falat mutatott mindaddig, míg a padló találkozásánál egy nyílásra nem esett a fény. Nándi lejjebb engedte a fáklyát, a fal aljában egy hosszúkás fekete lyuk tátongott, ami lefele lehetett úgy fél méter vagy talán több is. A sötét lyuk aljában valami fekete lény mocorgott, és ahogy rávilágított a tűz fénye, még hangosabban nyekergett.
– Iii! Tiii!
– Mi ez itt? ET, a földönkívüli? – tátotta el a száját Bálint, akinek ettől a sikító hangtól beugrott gyermekkora kedvenc filmje.
– Niitii – adott ki magából a lény újabb keserves hangot, mint ha csak tiltakozni akarna a megnevezés ellen.
– Hát ez… háát ez… – vakarta Nándi a fejét. – Ez egy denevér! – csapott a homlokára, majd féltérdre ereszkedve lehajolt. – Szárnya van, ez biztos denevér! – kiáltott fel, miután tollakat látott meglibbenni. Alkoholgőzös fejében meg sem fordult, hogy a denevérnek nincsenek szárnytollai.

A könyv hamarosan megjelenik.

Hozzászólás